tizennegyedik nap

Eltelt egy év. Hurrá, semmi sem változott. Pedig mivel indult a blog? "Választás".

Na, mi aztán választottunk. Elmentünk, szavaztunk. Húdejó! Jobb most? Hát nem.

Természetesen most röpködnek azok a mondatok, hogy: "Ti szavaztátok meg! Most meg nem tetszik?" vagy: "Ha ennyire nem tetszik a választások eredménye, miért nem mentél el szavazni?" és egyéb, a rövidlátók által igencsak magasztalt közhelyek.

Igen, biztosan. Azon a szavazólapon aztán minden választható volt. Az a szavazólap a választható lehetőségek bőségszaruja volt. Lehetett jobb vagy bal közül választani, megspékelve szélsőjobb és szélsőbal elemekkel. Agyam ledobja az ékszíjat..... bal és jobb? És a testtel mi lesz? Test nélkül nincs se jobb, se bal, sőt, még közép sincs. Esetleg néha.... unaloműzésként, nem kéne foglalkozni a testtel is? Amiből ez a fene jó szociális bal kar és ez a hihetetlen mód megváltó, nemzeti öntudatára ébredt jobb kar kinő. Hé ti! Bal és jobb! Jó lenne már ha figyelnétek azokra is, akik nektek életet adnak! No persze nem foglalkozik ezzel egyik sem. A testet csak cibálja midkettő, egyik jobbra, másik balra.

Ha eddig nem vált volna világossá: A test TE vagy!

Albert Einstein úgy határozta meg az őrültséget, mint "újra meg újra ugyanazt csinálni, eltérő eredményt várva".

Ő, állítólag nem volt egy hülye ember. Mindenesetre az ő "okosságát" nem kötik pártokhoz. Ő egyszerűen okos volt. Pártoktól és felekezetektől függetlenül volt okos. Ami ugye manapság nem kis szó. Kis kitérőt téve, említsünk csak meg mai kortárs embert, akit politikai vagy vallási hovatartozásától függetlenül, mindenki okosnak tart. Ugye, nehéz? Sőt ilyen nincs is manapság. Ma az a divat, ha valaki mond valamit, akkor a másik oldal kapásból lehülyézi. Az ugye könnyű. Ész nem kell hozzá.

Tehát ott tartottunk, hogy Albert okos volt. Hátha megbocsát, hogy tegezem. No, gondoljunk ez alapján vissza az életünkre. Elmegyünk 4 évenként választani. Ugyanazokra az emberekre, pártokra letéve a voksunkat. Ez megy már több, mint 20 éve és várjuk a változást.

Na akkor most ki a hülye?

tizenharmadik nap

Pénzre váltott élet.

Nagyon rég írtam már, de azt hiszem ideje folytatni. Azt már az előző írásokban kifejtettem, hogy a vagyon nem vész el sohasem, csak átvándorol egyik kézből a másikba. Nem tértem ki viszont egy elborzasztó dologra, ami fölött elsiklik szinte mindenki.
Az emberi élet, ugye azt mondjuk, hogy értékes. Értékes? Bahh…ekkora marhaságot még mondani is. Épp annyira érték, mint a munka becsülete. Mert ugye: küzdünk a munka becsületének megőrzése miatt? Küzdünk.

Nos ekkora álszenteket, amilyenek mi vagyunk, még a föld nem hordott a hátán. Mi itt küzdünk a munka becsületéért, amikor a mobiltelefonunkat 3 szem rizsért állítják elő, erősen gyaníthatóan gyerekmunka igénybevételével. Küzdünk a munka becsületéért, miközben tudjuk, hogy a ruházati cikkeink zömét olyan asszonyok állítják elő, akiknek a családja nyomorog. Küzdünk a munka becsületéért, miközben máshol éhbérért állítják elő azokat az árukat, amiket a szupermarketek polcairól leveszünk. Küzdünk az orvosok becsületéért, miközben tudjuk, ha valakinek nincs pénze, akár meg is halhat a műtőasztalon vagy épp, ha szülőszobában van, vajúdhat órákig anélkül, hogy ránéznének. Leszarják az orvosok (tisztelet a nagyon ritka kivételnek). Tudjuk, hogy a politikusok a hatalom és a pénz miatt lesznek politikussá, mégis elmegyünk szavazni. Jó és kényelmes a rendszerünk addig, míg találunk olyat, aki nálunk is rosszabbul él. Ugye? Aztán meglátunk a TV-ben egy őrjöngő tömeget, akik törnek-zúznak és szinte undorral tekintünk rájuk. Pedig magunkon látjuk, tudjuk: Az ember az egy olyan állat, amely végletekig türelmes, kordában tartható, de egyszer elszakadhat a cérna. Kérem, bármelyikünk fejében megfordul az, hogy a látott őrjöngő tömegnél épp a cérna elszakadását látjuk? Nem, ők csak egy csőcselék, rendbontók, akiknek ez a rendszer nem tetszik.

Mindezek után másnap a tükörbe nézünk és gond nélkül folytatjuk az álszent életünket.

tizenkettedik nap

A vagyon áramlása.

Így éjféltájban az ágy felé kéne venni az irányt már, de valahogy nincs kedvem, nem tudok aludni. Hogy az időt eltöltsem, írok pár sort az előbbiekhez.

Mindannyian tudjuk, hogy minden ami valós haszonként jelenik meg életünkben, legyen az tárgyi vagy nem tárgyi haszon, mindenképp valamiféle munkát feltételez. A kenyér a pék munkájának eredménye, a közbiztonság a rendőr munkájának és így tovább. Nyugodtan kijelenthetünk egyvalamit: semmi sincs ingyen. Ezt én átfogalmaznám: semmi sincs munka nélkül.

Mégis a világunk megengedi az olyan emberek létezését, akik a semmiből keresik a pénzüket. Elindulhatunk egy bankártól, aki kamatot szed vagy egy olyan valakitől, aki ingatlannal rendelkezik és azt bérbe adva keres pénzt. A két eset között valójában semmiféle különbség nincs. Hogy ezt lássuk, vizsgáljuk meg mindkét esetet részleteiben.

A bankár:
Adott mondjuk 1 millió forint, amit ő hitelként odaad egy autó megvásárlására. A hitelt felvevő a munkájából kifolyólag fizetést kap. Ebből a fizetésből - munkájának ellenértékéből -, részletekben fizeti vissza a felvett összeget és ezen felül a kamatot. Tehát a bankár pénzt (vagyont) keres úgy, hogy ő valójában semmiféle tevőleges munkát nem végez. Ez a "levegőből" megkeresett vagyon nem más, mint a kamat. A hitelt felvevő végzi el a munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a kamatot fedező pénzösszeg előálljon. Tehát a kamat, mint többlet vagyon, ami a bankár zsebében megjelenik, valójában nem a levegőből kerül oda. Ezen összeg mögött a hitelt felvevő fizetése (munkájának ellenértéke) áll.

Az ingatlantulajdonos:
Rendelkezik egy lakással, azt bérbe adja. A bérlő a munkájából a bérleti díjat megfizeti. A bérleti díjról általánosságban elmondható, hogy 3 részből tevődik össze. Első rész: az az összeg, amely fedezi a lakás állapotmegőrzésének költségeit (időközi festések, szerelőmunkák stb.) Második rész: a rezsi (ezt nem kell magyarázni). A harmadik rész pedig a haszon (ez jelenti a tulajdonképpeni kamatot). A haszon az a része a bérleti díjnak, ami mögött nincs valós ellenérték. A bérbeadó azt tisztán a zsebre rakhatja. (Tekintsünk el attól az esettől, hogy a tulajdonos csak azért adja ki a lakást, hogy állagát megóvhassa a befolyt összegből. Létezik ilyen eset, de nem általános.) Az ingatlantulajdonos, hasonlóan a bankárhoz, látható, hogy semmiféle tevőleges munkát nem végez, vagyona mégis gyarapodik. Hasonlóképp szerez vagyont, mint a bankár: más állítja elő helyette.

Látható tisztán mindkét esetben, hogy a tényleges ellenértéknél nagyobb összeg vándorol vissza a kiindulási pontra. A bankárnál ez könnyen megfigyelhető: a kamat az az összeg, amennyivel több lesz a vagyona, mint a tranzakció előtt. A kamat az az összeg, ami átvándorol a hitelt felvevőtől a bankárhoz. A második esetben a "haszon"-ként említett rész az, ami már nem képezi a tényleges ellenértékét a bérleménynek és valóságos vagyonként csapódik le az ingatlantulajdonosnál. Tehát kijelenthető, hogy a hitelt felvevő illetve a lakást bérlő ember a valós ellenértéket és még egy bizonyos összeget ezen felül(!) kifizet. Tehát a vagyona úgy áramlott át a másik zsebébe, hogy ellenérték nem volt mögötte. Mi teszi lehetővé ezeket a helyzeteket? Az, hogy a bankár, illetve az ingatlantulajdonos birtokában van egy bizonyos vagyonnak (előbbinél 1millió forint utóbbinál egy lakás) a hitelt felvevő, illetve bérlő pedig ennek a vagyonnak a híjján van.

A hitelt felvevő ember azért vesz fel hitelt, mert nincs pénze. A bérlő azért bérel lakást, mert nincs sajátja. Tehát a puszta anyagi előnye a bankárnak, valamint az ingatlantulajdonosnak teszi lehetővé azt, hogy a hitelt felvevő illetve a bérlő vagyonának – munkájának - fizetésének egy részét „ellopják”.

Társadalmunk ezt megengedi, természetesnek tartja. Természetes az a mai világban, hogy ha valaki vagyonnal rendelkezik, az abból a későbbiekben már mindenféle valós munka nélkül hasznot húzhasson más emberek munkájának kárára.

Nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezekben az esetekben a dolgozó ember munkája fedezi a másik fél vagyonának gyarapodását is. Önmagában nézve ezeket a helyzeteket, még talán az is felmerülhet bennünk, hogy elfogadjuk, legyintsünk egyet, hogy: „hát ez van”. Csak a gond ott kezdődik, hogy ezek a folyamatok bajaink jórészének okozói.

Ha megengedjük azt, hogy pusztán a már meglévő anyagi előny miatt, még több előnyre lehessen szert tenni mások rovására, akkor lényegében áldásunkat adjuk arra, hogy a vagyonnal rendelkező réteg pusztán azért, mert neki van vagyona, még több vagyont kebelezhessen be. Mégpedig úgy, hogy a vagyonuk gyarapodása mögött mások munkája áll.

Egyszerűen fogalmazva: Ha ezt elfogadhatónak tartjuk, lényegében azt mondjuk: Igen, a vagyonos ember jogosan élhet a nyakunkon úgy, hogy nem dolgozik!

Szidjuk a munkanélkülit, a koldust, de közben áldásunkat adjuk arra, hogy akinek van vagyona, annak ne kelljen dolgozni. Nem groteszk ez kicsit?

A vagyon nem a semmiből keletkezik, hanem munkából. A Te munkádból!

Ez a rendszer, amit demokráciának csúfolnak, ezt teszi lehetővé, erre adja áldását.

Ebben a rendszerben élünk és megyünk nemsokára a szavazóurnák elé. Egy a baj. A fenti gondolatokban kifejtett igazságtalanság ellen egyik párt sem akar tenni.

tizenegyedik nap

A munka értéke.

Az előző cikkben írtam minimálbérről. A korábbiakban a pénzről, illetve a mai világban megbúvó, korántsem jó irányba mutató jelenségekről, mint pl.: a fogyasztás ciklikusságának fenntartásáról, a semmilyen hazugságtól vissza nem riadó népbutításról, a technológia szándékos visszafogásáról, banki kizsákmányolásról. Mindezen a dolgok mellé ugyanarra a polcra, de legelső helyre szeretném tenni ezt a cikket. Ez a polc nem tartalmaz mást, mint korunk alapproblémájának tüneteit. Mert ezek a felsorolt dolgok csak tünetek, nem egyebek. A későbbiekben világossá fog válni reményeim szerint az alaprobléma maga is, anélkül, hogy külön cikket kellene róla írni. No, akkor kezdjük!

Azt mindenki tudja, hogy világunkban minden munkakör (hagyományos értelemben vett munkahelyen), pénz által "jutalmazott". Egyszerűen fogalmazva: minden munka után fizetés jár. Tudjuk azt is, hogy az, hogy egy ember mennyit dolgozzon, nagy általánosságban véve heti 5 napban és napi 8 órában van meghatározva. Ettől természetesen lehetnek eltérések, sokféle okból kifolyólag, de ettől most tekintsünk el, mert a következő levezetést nem befolyásolja. Tehát vegyünk alapnak egy általános 5/8-as munkahetet. Tudjuk azt is, hogy nem mindegy, hogy ez alatt a 8 óra alatt milyen munkát végzünk. Több fizetés jár azért, ha teszemfel egy bankban menedzseri posztot töltünk be 8 órában, mintha segédmunkásként maltert tologatunk. Nem mindegy, hogy abban az adott munkaidőben orvosként praktizálunk, vagy épp traktort vezetünk, mert különböző mértékű "jutalom", különböző mértékű fizetések járnak érte.
Ezt ugye minden embernek nyilvánvaló, csak a gond ott kezdődik, hogy szinte minden embernek ez természetes is.

Mivel a különböző foglalkozások között jelentős különbségek vannak anyagi szempotból, így a motiváló ok ezen munkaterületek betöltésére nem az elhivatottság, hanem a pénz lesz. A jobban jövedelmező szakmák felé egyértelműen több ember fog kacsingatni. Vajon mindegyikük olyan valaki lesz, aki elhivatottságot érez az adott szakma iránt vagy a pénz lesz a mozgatórugó? Beláthatjuk, hogy a mai világban, ahol szándékosan versenyre kényszerítik egymással az embereket a megélhetésért a pénz válik mozgatórugóvá. Az ok, hogy valaki pl. tőzsdeügynök legyen nem az, hogy ő arra hivatott vagy úgy érzi arra született, hanem az, hogy pénzt keressen, hiszen az a "szakma" jövedelmezőbb.

Mivel a jól jövedelmező állások betöltése kecsegtető, ez több dolgot is eredményez. Egyrészt az ilyen munkakörök betöltése elé egyre nehezebb feltételeket állítanak: drága iskolák, hosszas tanulmányok. Másrészt, az előzőekből kifolyólag ezeket a szakmákat azoknak teszik elérhetővé, akik egyébként is jó módban élnek. Ezt meg is figyelhetjük magunk körül. Bankár vagy jogász családból ritkán kerül ki kőműves és ez fordítva sem jellemző. Kivételek vannak, de ritkán. Ez egész egyszerűen amiatt van, mert egy jogi vagy közgazdasági iskola drágább és hosszabb időn keresztül tart, mint pl. egy szakmunkás iskolája. Egy szegényebb sorban élő ember ritkán bírja fizetni az egyetemet a gyermekének és ezen vajmi keveset segít egy esetleges tanulmányi ösztöndíj vagy szociális támogatás.

A kör a szakmák megszerzésére így jórészt zárt marad. A suszter marad a kaptafánál. De nem azért, mert csak ahhoz volna tehetsége, hanem mert másra nincs lehetősége, pénze.

Tehát láthatjuk, hogy a munkahelyek jövedelmezőségi szempontból való rétegződése az oktatásba azonnal beleszól. Ez már önnmagában sem tekinthető pozitív dolognak, de van ennek a rétegződésnek egy másik, sokkalta rosszabb vetülete is. Mégpedig az, hogy az egyes szakmákban a posztok, munkakörök betöltésére a legritkább esetben kerül arra valóban alkalmas ember. Ezt a saját bőrünkön tapasztaljuk, ha pl.: orvoshoz megyünk és hálapénzt várnak el tőlünk. Az orvosok jórésze például a hálapénz (viszonylag nagy jövedelem) miatt lesz orvossá, korántsem azért, mert ő segíteni akarna mások baján. De ez a legtöbb jól jövedelmező "munkakörben" így van. Minél többet jövedelmez egy munkakör, annál kevésbé valószínű, hogy egy olyan ember tölti be, aki valóban arra hivatott. Egész egyszerűen azért, mert egyrészt a munkakör betöltéséhez szükséges iskolákat nem tudja mindenki kifizetni, másrészt az ilyen állások betöltése azoktól függ akik már ott vannak. Ők pedig nem szeretik az "idegeneket".

Úgy látom sikerült eléggé belebonyolódnom ebbe az osztálymicsodába..., de azt hiszem szükséges volt, hogy egyértelműen és világosan látható legyen, hogy alapvető probléma a rendszerünkben az, hogy a fizetések főként a betöltött munkakör milyenségétől függenek, nem pedig az adott munkakörben betöltött egyéni teljesítménytől. Egyszerű példa: egy varrónő dupláját is megvarrhatja a normának, de mégsem fog annyit keresni, mint egy orvos vagy mérnök, pedig velük ellentétben a belét is kidolgozza szegény.

Addig amíg a társadalmunk a betöltött munkakörök szerint jutalmaz (egy bankár 8 órája többet ér, mint egy varrónőé) és nem a munkakörön belüli teljesítményt jutalmazza, addig ez a társadalmi rétegződés (elszegényedés, milliomos családok) egy ördögi kör marad, amelyből kiút nincs.

No megyek, még van egy órányi melóm amiért leesik néhányszáz, esteleg akár egyezer forint. Kicsit bosszant, hogy más egy tollvonással milliókat keres. Téged nem?

tizedik nap

A minimálbér.

Újra itt, rég írtam.... sajna melózni kellett sokat, mert akadt némi fizetnivalóm a szokásoson felül. Motivált a pénz... mondhatnánk. Vagy mégsem? A puszta megélhetés? Inkább.

Szóval a minimálbér. Nem is tudom, milyen irányból kellene nekiugrani a témának. Hiszen a pénz annyi mindent irányít közvetetten vagy közvetve körülöttünk. Az élet szinte minden területén központi szerepe van. Ezért hatása van arra is, hogy mennyi legyen a minimálbér. Így a téma boncolgatását kicsit távolabbról kezdem el.

Amikor valós értékekről beszélünk, akkor általában nem a pénzt hozzuk fel elsőként példának, sőt józan ember fel sem hozza. Mi az oka annak, hogy ekkora szerepet kap mégis a pénz? Miért hajszoljuk nap mint nap, ha valós értékként nem tekintünk rá?

Nehéz megfogalmazni ezt, már csak azért is, mert mindegyikünk abban a szellemiségben nevelődött, hogy a pénz fontos. Több cikken keresztül szeretném ezt a témát taglalni, most a minimálbér fogalma felől szeretném megközelíteni.

Nézzük az alapgondolatot az egyén szemszögéből. Vajon motiváló erő a pénz az egyénnek?

Adott két szélsőséges eset:
Elsőként kezdjük egy olyan emberrel, akinek nagyon sok pénze van. Motiváló erő neki a pénz? Ha abból a szemszögből nézzük, hogy a pénz útján teremti meg saját maga számára a jólétet (magas életszínvonal), akkor egyértelműen kimondhatjuk, hogy: igen, a pénz motiváló számára. Azt teszi, amivel pénzhez jut. A cselekedeteinek ez az indítéka.

A másik oldalon nézzünk meg egy olyan embert, akinek kevés a pénze. Az, hogy neki szintén szüksége van a pénzre ahhoz, hogy a saját életszínvonalát fenntartsa, nem kétséges. Motiváló vajon a pénz ennek az embernek? Valószínűleg neki is az. Ő is azt teszi, aminek a folyományaként pénzhez jut. Bejár a munkahelyére, ha kell túlórázik stb.

Tételezzük fel, hogy a példában említett gazdag ember a tulajdonos, a másik ember pedig az alkalmazásában áll.

Mi is a motiváló ok a munkájuk végzésére? Azt mondtuk, hogy a pénz. Tudjuk, hogy a munkáltató célja, hogy a lehető legtöbb elvégzett munkáért a lehető legkevesebbet fizesse ki az alkalmazottnak, hiszen így több marad neki. Valamint azt is tudjuk, hogy a dolgozónak a célja, hogy a lehető legkevesebb munkáért a lehető legnagyobb fizetést kapja. Nem mondom, nagyon ritkán léteznek olyan helyzetek, ahol ez nem így működik, de az manapság már csak a tündérmese kategóriába sorolható. Ebből az alapgondolatból kiindulva látható, hogy sem a munkaadó, sem a munkás nem arra törekszik, hogy adott munka után a fizetés állandó maradjon. Úgymond mindkét fél próbálja a saját érdekei szerint torzítani az elvégzett munka pénzbeli értékét. Ebből egy igen egyszerű következtetést vonhatunk le. Mégpedig azt, hogy az elvégzett munka és annak a pénzbeli értéke nemhogy nem arányos sohasem, de egyik fél sem törekszik arra, hogy azzá váljon, hiszen az érdekük nem ez.

E két személy ellentétében ugye tudjuk, hogy a munkaadó van helyzeti előnyben. Hiszen míg munkaerőből általában túlkínálat van, munkahelyből hiány. Így lényegében a munkaadó határozza meg, hogy 1 munkaóra mennyit is ér. Az esetek többségében a munkaadó annyira leszorítaná a kifizetett bért, hogy az a munkásnak még a megélhetésére sem lenne elég. Többek között ezért találták ki a "minimálbér" fogalmát. Igaz, nálunk a minimálbér nem azt jelenti, amit jelentenie kellene. Véleményem szerint a minimálbér jelentése: A munkáért adandó minimum bér. De manapság tudjuk, hogy ez a fogalom nem ezt jelenti. A minimálbér úgy van megállapítva, hogy arra elég legyen, hogy éhen ne haljon a munkás. Tehát a létminimumot fedezze. Pedig a 2 dolog között óriási szakadék tátong! A minimális életszínvonal tartásához szükséges szintre állt be a munkáért kifizetett minimum bér. Ugye groteszk?

A fenti gondolatokat összegezve: A munkaadó célja, hogy a lehető legkisebb bért fizesse ki, mert a munkaterületek legtöbbjén helyzeti előnyben van: túlkínálat van munkaerőből. Mivel ez azt eredményezi, hogy lehetőség szerint a lehető legtöbb ember fizetése minimálbérig süllyed, így tisztán látható, hogy a minimálbér összegének kitalálóinak az a célja (a honatyáknak), hogy meghatározzák, milyen életszínvonalon éljen a dolgozók többsége. Hiába mondanak mást a politikusok, a minimálbér összegének megállapítása a fentiekből kifolyólag ezt eredményezni.

A témához szorosan kapcsolódik, a "segély" fogalma is. Mi is az a segély? A segély nem más, mint anyagi segítség azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem dolgoznak így nincs jövedelmük, mert ugye éhhalálra nem ítélhetünk senkit. Mekkora ennek a segélynek az összege? Általában akkora, hogy egy minimális életszínvonalat fenntarthasson az illető, illetve általában sokszor még arra sem elég. Mindenesetre látható, hogy a minimálbér és a segélyek összege alig tér el egymástól.
Így természetesen egy nem dolgozó, munkanélküli embernek a munkahely egyátalán nem válik kecsegtető céllá. Miért? Azért, mert a létminimumot jelenti a munkahelyek többsége is vagy csak alig valamivel többet.

Megoldás lenne, ha a minimálbért mondjuk a duplájára emelnénk? Abból a szempontból mindenképp jó lenne, hogy a segélyek és a munka közötti picinyke különbség sokkal nagyobbra nőne és ösztönzőleg hatna a jelenlegi nem dolgozókra, hogy megpróbáljanak munkához jutni. A probléma ezzel a dologgal annyi, hogy a minimálbér megemelésétől több munkahely nem teremtődik. Így a munkaerő túlkínálaton mit sem változtat. Sőt bizonyos munkaadókra a minimálbér megemelése olyan terhet ró, hogy kénytelenek bezárni.

Tekintsünk most két különböző munkaadót:

1. munkaadó: olyan üzem tulajdonosa, ahol robotok, automaták sora végzi a munkák zömét, emberi erőre alig van szüksége, alkalmazottja kevés van.

2. munkaadó: olyan üzem tulajdonosa, ahol nincs ilyen infrastruktúra és az emberi erőre nagyobb szükség van. Sok alkalmazottat foglalkoztat.

Emeljük a duplájára a minimálbért és nézzük meg, milyen hatása van ennek az emelésnek a 2 gyártulajdonosra. Az első munkaadót, mivel a profitjának kis hányadát teremti meg az emberi munka, kevéssé érinti, mint a másikat, amelynek több alkalmazottja van. Tehát a minimálbér emelésével főként azokra a munkaadókra rakunk terhet, akik sok alkalmazottat foglalkoztatnak. Így valószínűsíthetően az a tulajdonos rokkan bele ebbe, amelyik több alkalmazottat foglalkoztat. Ergo, a minimálbér emelésével pont azok ellen a munkaadók ellen intézünk támadást, akik a jelenlegi munkahelyek zömét fenntartják. Tegyük fel a kérdést: Jó a minimálbér emelése? Ebből a szempontból nyilvánvalóan nem.

Láthatjuk, hogy a minimálbér emelésének rossz hatásai is vannak. Éppannyira káros az emelése, mint amennyire jótékony. Összevetve mindent, a minimálbér megváltoztatása önnmagában nem eredményez pozitív hatást a dolgozók összességére nézve. Akinek munkája van, az persze jól jár vele, de nő a munkanélküliség is, a fenti okokból következően.

Érdekes megfigyelni másrészt azt is, hogy a politikusok ezeket a nyilvánvaló összefüggéseket nem taglalják, pedig véleményem szerint, ha végiggondolja az ember ezek a dolgok a napnál is világosabbak. Mégis, sok emberben nem tudatosul az, hogy az a politikus, aki a minimálbér emelésével dobálózik, valójában egy rossz megoldást javasol a fő gondokra, mint pl. elszegényedés, nincstelenség, stb. Mert összességében pozitív hatása nincs.

Ezt Te és Én is érezzük a bőrünkön. Hiszen kaptunk mi már minimálbéremelést. Neked jobb lett tőle? Jobban élsz? Mert én nem...

kilencedik nap

A bankok, mint törvényesített tolvajok.

Elkezdtem azon morfondírozni, vajon egy bank tulajdonképpen miből él meg? Rájöttem, a kérdés megválaszolása nehezebb, mint először gondoltam, de azt hiszem megfejtettem. Illetve nem én fejtettem meg. Utánaolvastam-gondoltam a működésüknek…… és amit találtam az megdöbbentő. No, kezdjük!

Válság van. Ugye? Azt mondják. Hogy mitől is van válság pontosan, persze nem tudjuk. Egyszerűen elfogadjuk azt, hogy van. De mégis mitől? Mi a fene az a válság? Kezdjünk el áskálódni, mit is jelent ez a szó? Neked és nekem egyértelműen azt, hogy kevesebb a pénz. De mitől kevesebb? Hová tűnt a pénz? Egyszerűen azért, mert valaki vagy valakik azt mondják, hogy válság van, a pénz nem kezd el felszívódni, ezt beláthatjuk. Mitől van akkor válság és pénzhiány? Kezdjük a boncolgatást egy aprócska példával, amit a korábbiakban már érintettem.

A bankba betét érkezik. A bank kamatot fizet rá. A betétet a bank továbbkölcsönzi magasabb kamatra és ebből él meg. Ugye, így lenne logikus? A probléma ezzel a gondolatmenettel csak annyi, hogy tisztán látszik: A bankban lévő betétek a töredékét sem fedezik azoknak a töménytelen mennyiségű banki hiteleknek, amelyeket kiadnak lakásvásárlásra, autóvásárlásra vagy bármi egyébre. Miért? Azért mert tudjuk, az embereknek nincs pénzük, egyre kevesebben tartanak pénzt a bankban. A tehetős „üzletembereknek” pedig nem cél a bankban tartani a pénzt, hiszen a pénznek forognia kell, hogy fialjon. Az nem jó, ha egy bankszámlán áll.

Mégis, akkor a bank honnan a francból tud ennyi hitelt kiadni? Nagyon egyszerű a válasz, annyira egyszerű és egyben annyira groteszk, hogy első hallásra talán el sem hihető. Honnan ad a bank hitelt, ha nincs betét elégséges? A semmiből! Egyszerűen ráírja a számlánkra a pénzt, majd ez után a nem létező pénz után kamatot szed. A hitelek mögött valós pénzfedezete a banknak nincs. Így pusztán a semmiből előállított pénz - tehát az adósságunk - után kivetett kamatból él meg zsírosan. Amikor az adósságunkat visszafizetjük, mi történik ezzel a pénzzel? A kölcsön alap eltűnik (hiszen sosem létezett), a kamatot pedig a bank lenyeli, a vagyonává válik. Ugye ez nehezen hihető? Csak gondoljunk utána, hogy ez márpedig szükségszerűen így működik, hisz banki betét nagyon kevés akad, hitelekkel meg Dunát lehet rekeszteni.

Tehát egyszerűen fogalmazva: A bank fedezet nélkül, a semmiből ráírja a számlánkra a pénzt. A tartozásunkat behajtja kamatostul. Az alaptőke eltűnik. A kamat megmarad a banknak. Ez már önmagában egy olyan felismerés, hogy az ember zsebében a bicska kinyílik. De ennél sokkal hajmeresztőbb a dolog.

Kis kitérő: Akinek esetleg kétsége lenne afelől, hogy igaz a fenti gondolatmenet, az gondoljon utána: Egy átlagember mennyi betétet tesz be a bankba és mennyi hitelt vesz fel az élete során? Ugye az utóbbi sokkal nagyobb összeg. Tehát a banki betétek sokkal kisebbek, mint a hitelek. Ergo, a hitelek nagyon kis része mögött van valós banki betét fedezetként. Nem kell ehhez közgazdasági diploma, csak csöppnyi utánagondolás.

Folytassuk. Az a pénz, ami sosem létezet mégis mire jó? Nyilván látjuk, autót lehet venni belőle, vagy házat, vagy bármi egyebet. Mégis hogyan? Úgy, hogy az egész világ elfogadja valódinak ezt a levegőből teremtett fizetési eszközt.

A problémák ezzel a következők:

1. Ha mindenki valós pénznek fogadja el ezeket a hiteleket, akkor a bank a kiadott hitelek mennyiségével játszva, mesterségesen pénzhiányt vagy pénzbőséget idézhet elő. Ha több hitelt ad ki, akkor több a pénz a gazdaságban, ha kevesebbet, akkor csökken a pénzmennyiség. Tehát a bankok, mesterségesen tudnak pénzhiányt, ebből kifolyólag válságot vagy pénzbőséget, folyományaként fellendülést előidézni. (később kitérek rá, hogy ez nekik miért jó, sőt szükséges!)

2. Ha a hitelek mögött nincs fedezet - valós pénz -, akkor a kamat valójában nem is kamat, hanem egy olyan sarc, amit a bank kényére-kedvére állapít meg. A bank nem segítséget nyújt azoknak, aki pénz híján vannak, hanem azoknak ad levegőhitelt, akik biztos, hogy vissza is fizetik. Miért? Azért, mert a kiadott hitel a semmiből áll elő, tehát a bank haszna „csak” a kamat. Nyilvánvalóan csak olyanoknak adják a hitelt, akiket ezen a módon lehet még fejni. Márpedig melyik tehenet lehet megfejni? Amelyiknek még van teje. Így rögtön érthetővé válik, hogy a szegény ember miért nem kaphat sohasem hitelt. Azért nem kap, mert már nincs miből fejni.

Ma az a torz kép él mindenki fejében, hogy a bank a pénzt befekteti. Csak oda ad pénzt, ahol meg is térül. De a fentieket figyelembe véve láthatjuk, ez bődületes marhaság. A bank sosem ad pénzt. A semmit adja ki kölcsönként. Gondoljunk csak bele bátran. A bank levegőből előállított pénzt ad és a házunk rá a fedezet. Ha vállalkozásunk van, akkor a vállalkozásunk a fedezet.

A gazdasági fellendülések és válságok a bankok szemszögéből.

A bank amely uralja az országban lévő pénz mennyiségét tegyük fel úgy dönt, hogy elkezd hiteleket folyósítani alacsony kamatra. Nekik ez így is kifizetődő. Mi történik? Egyértelmű. A megnövekedett pénzmennyiség és a kismértékű kamatok hatására, az ország vállalkozásai, cégei elkezdenek fejleszteni, majd később ezekből a fejlesztésekből profitálni. A vállalásokban a fizetési határidők nyúlnak, a cégek engedékenyebbek lesznek. Létrejön a körbetartozás, ami - akkor és ott - nem jelent gondot, hiszen: Úgy van vele minden szereplő, hogy stabilak a cégek, az adósságok ki lesznek fizetve. A stabilitás fokozódik, ami újabb kölcsönök felvételére serkent. Minél több pénz van fejlesztésre, annál hamarabb lesz „kész” a fejlesztés. Ennélfogva hamarabb termel profitot. Egy stabilan működő cég bátran vesz fel hitelt, hiszen könnyen vissza tudja fizetni. Sőt a pénz révén, amit a hitel biztosít, nemhogy a hitel kamatait tudja fizetni, de magasabb profitot érhet el jóval, mint a hitel nélkül. De itt jön a bökkenő. Ki is az aki nagyot kaszál mindezen? A bank. De ez csak látszólagos haszon, hiszen csak pénzben jelentkezik. A pénz, mint olyan pedig tudjuk, hogy nem ehető. Valós vagyont nem jelent. Valós vagyon például egy ingatlan, vagy egy földterület, de semmiképpen sem egy olyan fizetőeszköz, aminek értéke összevissza mászkál. Ekkor jön a zseniális fordulat!

Emlékezzünk arra, hogy a bank befolyásolja a pénz mennyiségét, valamint arra, hogy a hitelek mögött nincs valós fedezet.

Mit tesz egy ilyen gazdasági fellendüléskor a bank? Egyszerűen valamilyen okra (ez az ok általában mindig valami értelmetlen közgazdasági maszlag) hivatkozva elkezdi a kihelyezett pénzeket visszahívni. Befagyasztja a hitelek kihelyezését. A kintlévőségeinek kamatát megemeli. Mi történik ekkor? A gazdaságban áramló pénz mennyisége csökken. Nincs hitel. Egyre nehezebb a fejlesztések finanszírozása. A hirtelen beállt pénzszűke és az, hogy nincsenek újabb hitelek, megszorításra kényszerítenek mindenkit. Körbetartozások vannak, emlékezzünk! Mindenki visszahívja a kintlévőségeit és megszorításokat léptet érvénybe. Van, ahol a megszorítások ellenére is elfogy a pénz. Mi történik ekkor? Ha cégekről beszélünk, akkor valószínű embereket küldenek el. Eladják a nélkülözhető erőforrásokat, de még így is: a nyereségük csökkenőben, vagy akár veszteségessé válik működésük. A részvényárak esnek. Elkezdődik az összeomlás. A cégek könnyen fizetésképtelen helyzetbe kerülnek. A magánemberek szintúgy. Pánikhelyzet alakul ki. Akinek sok adóssága van, az nem tudja visszafizetni. Mit eredményez mindez? Egyrészt azt, hogy a részvények piacán (ami annyira nonszensz, hogy külön cikket érdemel majd) a korábbihoz képest fillérekért lehet vásárolni kényére-kedvére annak, akinek pénze van („válság” esetén a bankokon kívül senkinek sincs), másrészt az adósságok ellenértékét, a hitelek fedezetét (pl. ingatlanok tulajdonjogát) a bank kaparintja meg.

A hitelek felvételéhez fedezet kell. Ezeket a fedezeteket elveszítik az emberek-cégek a fizetésképtelenség miatt, így a bank tulajdonába kerülnek. A részvények árfolyama-, ezzel együtt a cégek értéke esik. Hihetetlen vagyonok cserélhetnek gazdát ezekben az időkben. Mert válság ide – válság oda. A vagyonok nem szívódnak fel, csak gazdát cserélnek. Legtöbbször egy bank, vagy magas banki érdekeltségű cég lesz az új gazdájuk, olyan valaki akinek a válság ellenére van pénze a vásárlásra. Nos, így néz ki az az „üzleti ciklikusság”, amire a közgazdászok a fejlődés természetes velejárójaként tekintenek, illetve velünk is ezt igyekeznek elhitetni. Egy válság akkor lesz valós válsággá, ha az ország minden egyes emberét érinti. De mint látjuk, ezek a mai „válságnak” nevezett folyamatok nem érintik a bankokat. Sőt, számukra kifejezetten nyereséges dolog ez, hiszen a válság hatására hatalmas vagyonok kerülnek a kezükbe, pusztán azért, mert a kölcsönt felvevő képtelen azt visszafizetni. Vegyük észre, egy ilyen válság során csak 1 szereplő van, aki nem veszíthet semmit, csak nyerhet: a bank.

Apró, halk megjegyzés: Ha egy válság nyereséges bizonyos csoportoknak, akkor vajon nem arról van szó, hogy a válság szót arra használják, hogy elfedjék: az ország egy újabb nagy szelete került a bankok, illetve a felső elit birtokába?

Hatalmas játék ez a fejünk fölött, de téged megkérdezett valaki, hogy akarsz játszani? Mert engem nem.

nyolcadik nap

Környezetvédelem avagy: Zöld színű butító köd.

Rég írtam. Ezek szerint mégsem napi rutin. Kellett valami, ami újra kihozza belőlem az „írhatnékot”. Ez a valami nem volt más, mint a postaládában landoló, reklámújság tengerben megbújt, öko újság. Természetesen csak annyira környezetvédelmi, hogy a színe zöld volt és minden oldalán a környezetvédelmet hirdette. Ez egy újfajta néphülyítés, ami a mostani reklámszakmának egy újabb negatív csúcsa. Az sem volt semmi, amikor azt olvastam, hogy: „Vásárolj nálunk, itt olcsóbb minden. Így pénzt spórolsz, tehát lényegében pénzt keresel.” Az agyam rögtön ledobta az ékszíjat. De térjünk vissza a zöld színű reklámújsághoz.

A következők állnak benne: Vedd meg XY terméket, mert ezzel te tudatosan teszel a környezetért! Nem tudom milyen elmebeteg logika lehet amögött, hogy egy régi terméket lecseréljük újra, a régit kidobva növeljük a szeméttengert, de az újság érveket is felhoz:

X%-al kevesebb áramot használ.
Y%-al kevesebb vizet használ.
Z%-al kevesebb mosópor kell hozzá.

Nos főként ezek az érvek. Mindezek mellett természetesen arra építenek, hogy a környezetvédelem ma „divat”. Arra apellálnak, hogy a vevő járuljon hozzá a környezetünk megóvásához, mert jelenleg nem teszi, hiszen régi, elavult eszközöket használ.

Menjünk vissza kicsit pár évvel az időben és gondoljunk nagyszüleinkre. Mit láttunk tőlük? Azt, hogy nem dobtak ki szinte semmit. Takarékoskodtak mind az étellel, mind az energiával. Sőt, ha gyerekként pazaroltuk a vizet vagy az ételt, ránk szóltak. Ez teljesen természetes volt szinte minden családnál. Ez egyszerűen mindenkinek a jól felfogott érdeke volt. Ugye?

Most azt a képet sulykolják belénk, hogy mi ezeket az alapvető dolgokat nem tudjuk. Így fel kell rá hívni a figyelmet. Nem közröhej?

Mint látható volt az előző írások gondolatmenetét követve, egész egyszerűen azért, mert a fogyasztói rendszerünk úgy működik ahogy, ebből kifolyólag szükség van arra, hogy minden termék bizonyos idő után tönkremenjen. Hiszen a fogyasztói mókuskerék tartja fenn azt a hatalmas szemétgyárat, amivel a gyártók elárasztanak bennünket. Szemétgyárat, igen! Gondoljunk bele. Mely gyártónak érdeke az, hogy a terméke jó minőségű, olcsó és tartós legyen? Semelyiknek. Ez ugye rögtön szembeötlő. Szinte minden termékre elmondható, hogy azért- és úgy készül, hogy záros határidőn belül a szemétdombon végezze. Egyszerű, józan paraszti ésszel is tudjuk, ha valami nem romlik el, jó minőségű és az igényeinket kielégíti, akkor nem veszünk másikat helyette.

Ezért mi történik? Két fronton indul a támadás.


1. front: A tervezett élettartam.


Műszaki iskolát végeztem. Így tudom, már ott úgy tanítják, hogy tervezésnél úgy kell eljárni, hogy meg kell nézni, hogy egy adott motornál például, mely alkatrész az, melynek az élettartama a legkisebb és annak az alkatrésznek az élettartamához kell tervezni a többi alkatrész élettartamát is. Akkoriban kamaszként annyira nem érdekeltek ezek a kérdések, de már akkor sem értettem. Miért jó az, hogy arra fordítok agymunkát, hogy a kérdéses „gyenge láncszem” várható élettartamát megbecsülöm, illetve arra, hogy a többi alkatrész élettartamát is ehhez tervezzem? Miféle hülye logika ez? Nem talán a kérdéses gyenge alkatrész kiváltásán kellene gondolkodni? Nem jobb lenne, ha a leggyengébb láncszem élettartamát nyújtanánk meg, létrehozva egy tartósabb dolgot? Hát nem… az oktatás szerint nem. Pedig józanésszel belegondolva ez lenne a helyes. Miért tanítják mégis így? Azért, mert az oktatás célja jelenleg nem az, mint sokan hiszik. Nem a gondolkodás fejlesztése. Nem olyan emberek „kinevelése”, akik a világhoz, a körülöttük lévő dolgokhoz kritikusan állnak hozzá. Olyan emberek kinevelése folyik, akik a jelenlegi rendszerbe tökéletesen beleillenek. Úgymond szolgálják azt. Ahogy az előző cikkből látszik, a varrónő azért van, hogy eltartsa a bankot, a tulajdonost, de még az általa készített póló reklámozásáért felelős ipart is. A mérnök azért van, hogy olyan terméket alkosson meg, aminek élettartama tervezett, bizonyos idő után elromlik. Így biztosítva azt, hogy a polcokra csak olyasmi kerülhessen, ami megvásárlása után néhány nappal – hónappal – évvel (attól függően milyen termékről van szó), újra a polcok előtt álljunk és a pénzünket újra elköltsük.

A reklámipar észrevette azt, hogy egy terméket pusztán azért, mert elromlik, még nem feltétlenül cserél le az ember. Hiszen nem mindenkiből sikerült még kiirtani az alapvető elvet, amiket megtanultunk régről, hogy takarékoskodni kell. Sok terméket, ha elromlik, meg lehet javítani. Sokunk jár szervizbe inkább, mint boltba újat venni. Igaz, a mérnökök abban is kiválóak, hogy a termék időzített elromlása mellett a javíthatás lehetőségét is a nulla közelére redukálják, de mégis sok termék javítható marad. Bár, létrehoztak, egy olyan légbőlkapott fogalmat, mint a: „gazdaságosan nem javítható”. Mégis sokszor inkább szervizbe megyünk.

Mit jelent a: „gazdaságosan nem javítható” fogalom? Azt, hogy egy termék javítási költsége közelít egy újnak az árához vagy akár meghaladja azt. Hogyan érik el ezt? Úgy, hogy a termékek szerelhetősége szándékosan kicsi, az alkatrészek árai irreálisan magasak, illetve úgy, hogy a szerelés annyira bonyolított, hogy magas szakképzettség szükséges hozzá. Tehát ezt jelenti a „gazdaságosan nem javítható”. Ezzel hitetik el velünk, hogy szükséges az új megvásárlása.

Miért nem gondolkodunk mi magunk? Miért nem gondoljuk át, hogy mi a gazdaságos nekünk és mi nem? Fel kellene csak nyílnia az ember szemének és észrevennie, hogy a „gazdaságosan nem javítható” fogalom egy marhaság. Nem kell hozzá semmiféle szakmai képzettség, csak egy kis józan gondolkodás. Tudjuk: ha újat veszünk, az élettartama a régihez képest kisebb lesz. Tudjuk, hogy szerelhetősége nulla. Nem gondolunk bele abba, hogy a régi termékünk, ha megjavítjuk, valószínű 2-szer – 3-szor annyi időt kibír, mint az új? Nem, nem gondolunk bele. Mert elhitetik velünk azt, hogy az új termék megvásárlása kifizetődőbb. Persze, az…rövidtávon. Az előrelátásunkat meg rég elvitte a cica.


2. front: Az igényeink átformálása.

No félretéve az előzőeket, vegyük úgy, hogy nem vásárolunk újat, mert tudatosak vagyunk. Javíttatunk inkább. Azonban kitaláltak egy újabb dolgot ez ellen a reklámzsenik. Mégpedig azt, hogy a régi termék nem felel meg a jelenlegi igényeknek! Ezért vegyünk újat! A jelen cikk témájánál maradva: „A régi termék nem környezetbarát” propaganda is pontosan ezt a célt szolgálja, nem többet. Ugye senki sem hiszi azt, hogy pl. egy 20%-al kevesebb vizet felhasználó mosógép megvásárlásával, jobban védjük a környezetet? Gondoljunk bele! Az új mosógépnek - ami annyira baromira takarékos - van egy gyártási folyamata. Egy folyamat, ami nem kevés energiát használ fel. Többet, mint az élettartama alatt várható megtakarítás. A gyártási folyamat nem kicsit szennyezi a környezetet, valamint mivel pár év alatt tönkremegy, fokozza a szeméttengert. Ehhez képest, a régi mosógépük megjavítása mennyi terhet ró a környezetre? Nyilvánvalóan töredékét, mint amit egy új gép legyártása és a régi készülék kidobása. Mégis, az újság így próbálja a hamis környezettudatosság bódító ködével rávenni az embert, az új készülék megvásárlására. Felháborító. Picit kanyarodjuk vissza az újság érveihez, amit a cikk elején írtam.

„X%-al kevesebb áramot használ.
Y%-al kevesebb vizet használ.
Z%-al kevesebb mosópor kell hozzá.”

Emlékszünk ugye? Nem hiányzik innen valami? Jól látjuk! Sehol sincs megemlítve a megnövelt élettartam! A napnál is világosabban látható, hogy az újság belehazudik az ember szemébe. Mégis elhisszük. Az előbbi gondolatok, amiket „papírra” vetettem nem hinném, hogy bármilyen magasabb logikát követnének, egyszerűen csak végiggondoltam azt, amit tudok és tapasztalok. Mégis az emberek többsége a józan ész ellenére vásárolja nyakra-főre az alacsony fogyasztású, „környezetbarát” termékeket. Persze elsősorban azért, hogy kevesebb legyen az áramszámlája, de így a lelke is megnyugszik, hogy környezetbarátként cselekszik. Hát nem!

Gondolkodtam, hogy folytatom tovább a gondolatmenetet azzal, hogy hiába kevesebbet fogyaszt egy TV, attól nem bocsát ki kevesebb káros anyagot. Hiszen nem a TV működése generálja a környezetszennyezést, hanem a hozzá szükséges áram előállítása, illetve az, hogy az áram előállítása mennyire környezetbarát módon történik. Jó folytatás lenne úgy érzem, de ennyi fért bele mára. Az a téma egyébként is egy teljes cikket érdemel. Mert ami ma az energia előállítása körül történik, illetve az, hogy mennyire irreálisan magas összegeket fizetünk érte egyszerűen közröhej.

A további szép napot mindenkinek!

Magam részéről holnap megyek és veszek fűtőszálat a bojlerembe. A fűtőszálat kb. 6-8 évente cserélni kell. Ezen kívül semmi gond nincs vele. A bojler 27 éves és gyanítom, még újabb 27 év múlva is működni fog. Én így vagyok környezettudatos.