tizenharmadik nap

Pénzre váltott élet.

Nagyon rég írtam már, de azt hiszem ideje folytatni. Azt már az előző írásokban kifejtettem, hogy a vagyon nem vész el sohasem, csak átvándorol egyik kézből a másikba. Nem tértem ki viszont egy elborzasztó dologra, ami fölött elsiklik szinte mindenki.
Az emberi élet, ugye azt mondjuk, hogy értékes. Értékes? Bahh…ekkora marhaságot még mondani is. Épp annyira érték, mint a munka becsülete. Mert ugye: küzdünk a munka becsületének megőrzése miatt? Küzdünk.

Nos ekkora álszenteket, amilyenek mi vagyunk, még a föld nem hordott a hátán. Mi itt küzdünk a munka becsületéért, amikor a mobiltelefonunkat 3 szem rizsért állítják elő, erősen gyaníthatóan gyerekmunka igénybevételével. Küzdünk a munka becsületéért, miközben tudjuk, hogy a ruházati cikkeink zömét olyan asszonyok állítják elő, akiknek a családja nyomorog. Küzdünk a munka becsületéért, miközben máshol éhbérért állítják elő azokat az árukat, amiket a szupermarketek polcairól leveszünk. Küzdünk az orvosok becsületéért, miközben tudjuk, ha valakinek nincs pénze, akár meg is halhat a műtőasztalon vagy épp, ha szülőszobában van, vajúdhat órákig anélkül, hogy ránéznének. Leszarják az orvosok (tisztelet a nagyon ritka kivételnek). Tudjuk, hogy a politikusok a hatalom és a pénz miatt lesznek politikussá, mégis elmegyünk szavazni. Jó és kényelmes a rendszerünk addig, míg találunk olyat, aki nálunk is rosszabbul él. Ugye? Aztán meglátunk a TV-ben egy őrjöngő tömeget, akik törnek-zúznak és szinte undorral tekintünk rájuk. Pedig magunkon látjuk, tudjuk: Az ember az egy olyan állat, amely végletekig türelmes, kordában tartható, de egyszer elszakadhat a cérna. Kérem, bármelyikünk fejében megfordul az, hogy a látott őrjöngő tömegnél épp a cérna elszakadását látjuk? Nem, ők csak egy csőcselék, rendbontók, akiknek ez a rendszer nem tetszik.

Mindezek után másnap a tükörbe nézünk és gond nélkül folytatjuk az álszent életünket.

tizenkettedik nap

A vagyon áramlása.

Így éjféltájban az ágy felé kéne venni az irányt már, de valahogy nincs kedvem, nem tudok aludni. Hogy az időt eltöltsem, írok pár sort az előbbiekhez.

Mindannyian tudjuk, hogy minden ami valós haszonként jelenik meg életünkben, legyen az tárgyi vagy nem tárgyi haszon, mindenképp valamiféle munkát feltételez. A kenyér a pék munkájának eredménye, a közbiztonság a rendőr munkájának és így tovább. Nyugodtan kijelenthetünk egyvalamit: semmi sincs ingyen. Ezt én átfogalmaznám: semmi sincs munka nélkül.

Mégis a világunk megengedi az olyan emberek létezését, akik a semmiből keresik a pénzüket. Elindulhatunk egy bankártól, aki kamatot szed vagy egy olyan valakitől, aki ingatlannal rendelkezik és azt bérbe adva keres pénzt. A két eset között valójában semmiféle különbség nincs. Hogy ezt lássuk, vizsgáljuk meg mindkét esetet részleteiben.

A bankár:
Adott mondjuk 1 millió forint, amit ő hitelként odaad egy autó megvásárlására. A hitelt felvevő a munkájából kifolyólag fizetést kap. Ebből a fizetésből - munkájának ellenértékéből -, részletekben fizeti vissza a felvett összeget és ezen felül a kamatot. Tehát a bankár pénzt (vagyont) keres úgy, hogy ő valójában semmiféle tevőleges munkát nem végez. Ez a "levegőből" megkeresett vagyon nem más, mint a kamat. A hitelt felvevő végzi el a munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a kamatot fedező pénzösszeg előálljon. Tehát a kamat, mint többlet vagyon, ami a bankár zsebében megjelenik, valójában nem a levegőből kerül oda. Ezen összeg mögött a hitelt felvevő fizetése (munkájának ellenértéke) áll.

Az ingatlantulajdonos:
Rendelkezik egy lakással, azt bérbe adja. A bérlő a munkájából a bérleti díjat megfizeti. A bérleti díjról általánosságban elmondható, hogy 3 részből tevődik össze. Első rész: az az összeg, amely fedezi a lakás állapotmegőrzésének költségeit (időközi festések, szerelőmunkák stb.) Második rész: a rezsi (ezt nem kell magyarázni). A harmadik rész pedig a haszon (ez jelenti a tulajdonképpeni kamatot). A haszon az a része a bérleti díjnak, ami mögött nincs valós ellenérték. A bérbeadó azt tisztán a zsebre rakhatja. (Tekintsünk el attól az esettől, hogy a tulajdonos csak azért adja ki a lakást, hogy állagát megóvhassa a befolyt összegből. Létezik ilyen eset, de nem általános.) Az ingatlantulajdonos, hasonlóan a bankárhoz, látható, hogy semmiféle tevőleges munkát nem végez, vagyona mégis gyarapodik. Hasonlóképp szerez vagyont, mint a bankár: más állítja elő helyette.

Látható tisztán mindkét esetben, hogy a tényleges ellenértéknél nagyobb összeg vándorol vissza a kiindulási pontra. A bankárnál ez könnyen megfigyelhető: a kamat az az összeg, amennyivel több lesz a vagyona, mint a tranzakció előtt. A kamat az az összeg, ami átvándorol a hitelt felvevőtől a bankárhoz. A második esetben a "haszon"-ként említett rész az, ami már nem képezi a tényleges ellenértékét a bérleménynek és valóságos vagyonként csapódik le az ingatlantulajdonosnál. Tehát kijelenthető, hogy a hitelt felvevő illetve a lakást bérlő ember a valós ellenértéket és még egy bizonyos összeget ezen felül(!) kifizet. Tehát a vagyona úgy áramlott át a másik zsebébe, hogy ellenérték nem volt mögötte. Mi teszi lehetővé ezeket a helyzeteket? Az, hogy a bankár, illetve az ingatlantulajdonos birtokában van egy bizonyos vagyonnak (előbbinél 1millió forint utóbbinál egy lakás) a hitelt felvevő, illetve bérlő pedig ennek a vagyonnak a híjján van.

A hitelt felvevő ember azért vesz fel hitelt, mert nincs pénze. A bérlő azért bérel lakást, mert nincs sajátja. Tehát a puszta anyagi előnye a bankárnak, valamint az ingatlantulajdonosnak teszi lehetővé azt, hogy a hitelt felvevő illetve a bérlő vagyonának – munkájának - fizetésének egy részét „ellopják”.

Társadalmunk ezt megengedi, természetesnek tartja. Természetes az a mai világban, hogy ha valaki vagyonnal rendelkezik, az abból a későbbiekben már mindenféle valós munka nélkül hasznot húzhasson más emberek munkájának kárára.

Nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezekben az esetekben a dolgozó ember munkája fedezi a másik fél vagyonának gyarapodását is. Önmagában nézve ezeket a helyzeteket, még talán az is felmerülhet bennünk, hogy elfogadjuk, legyintsünk egyet, hogy: „hát ez van”. Csak a gond ott kezdődik, hogy ezek a folyamatok bajaink jórészének okozói.

Ha megengedjük azt, hogy pusztán a már meglévő anyagi előny miatt, még több előnyre lehessen szert tenni mások rovására, akkor lényegében áldásunkat adjuk arra, hogy a vagyonnal rendelkező réteg pusztán azért, mert neki van vagyona, még több vagyont kebelezhessen be. Mégpedig úgy, hogy a vagyonuk gyarapodása mögött mások munkája áll.

Egyszerűen fogalmazva: Ha ezt elfogadhatónak tartjuk, lényegében azt mondjuk: Igen, a vagyonos ember jogosan élhet a nyakunkon úgy, hogy nem dolgozik!

Szidjuk a munkanélkülit, a koldust, de közben áldásunkat adjuk arra, hogy akinek van vagyona, annak ne kelljen dolgozni. Nem groteszk ez kicsit?

A vagyon nem a semmiből keletkezik, hanem munkából. A Te munkádból!

Ez a rendszer, amit demokráciának csúfolnak, ezt teszi lehetővé, erre adja áldását.

Ebben a rendszerben élünk és megyünk nemsokára a szavazóurnák elé. Egy a baj. A fenti gondolatokban kifejtett igazságtalanság ellen egyik párt sem akar tenni.

tizenegyedik nap

A munka értéke.

Az előző cikkben írtam minimálbérről. A korábbiakban a pénzről, illetve a mai világban megbúvó, korántsem jó irányba mutató jelenségekről, mint pl.: a fogyasztás ciklikusságának fenntartásáról, a semmilyen hazugságtól vissza nem riadó népbutításról, a technológia szándékos visszafogásáról, banki kizsákmányolásról. Mindezen a dolgok mellé ugyanarra a polcra, de legelső helyre szeretném tenni ezt a cikket. Ez a polc nem tartalmaz mást, mint korunk alapproblémájának tüneteit. Mert ezek a felsorolt dolgok csak tünetek, nem egyebek. A későbbiekben világossá fog válni reményeim szerint az alaprobléma maga is, anélkül, hogy külön cikket kellene róla írni. No, akkor kezdjük!

Azt mindenki tudja, hogy világunkban minden munkakör (hagyományos értelemben vett munkahelyen), pénz által "jutalmazott". Egyszerűen fogalmazva: minden munka után fizetés jár. Tudjuk azt is, hogy az, hogy egy ember mennyit dolgozzon, nagy általánosságban véve heti 5 napban és napi 8 órában van meghatározva. Ettől természetesen lehetnek eltérések, sokféle okból kifolyólag, de ettől most tekintsünk el, mert a következő levezetést nem befolyásolja. Tehát vegyünk alapnak egy általános 5/8-as munkahetet. Tudjuk azt is, hogy nem mindegy, hogy ez alatt a 8 óra alatt milyen munkát végzünk. Több fizetés jár azért, ha teszemfel egy bankban menedzseri posztot töltünk be 8 órában, mintha segédmunkásként maltert tologatunk. Nem mindegy, hogy abban az adott munkaidőben orvosként praktizálunk, vagy épp traktort vezetünk, mert különböző mértékű "jutalom", különböző mértékű fizetések járnak érte.
Ezt ugye minden embernek nyilvánvaló, csak a gond ott kezdődik, hogy szinte minden embernek ez természetes is.

Mivel a különböző foglalkozások között jelentős különbségek vannak anyagi szempotból, így a motiváló ok ezen munkaterületek betöltésére nem az elhivatottság, hanem a pénz lesz. A jobban jövedelmező szakmák felé egyértelműen több ember fog kacsingatni. Vajon mindegyikük olyan valaki lesz, aki elhivatottságot érez az adott szakma iránt vagy a pénz lesz a mozgatórugó? Beláthatjuk, hogy a mai világban, ahol szándékosan versenyre kényszerítik egymással az embereket a megélhetésért a pénz válik mozgatórugóvá. Az ok, hogy valaki pl. tőzsdeügynök legyen nem az, hogy ő arra hivatott vagy úgy érzi arra született, hanem az, hogy pénzt keressen, hiszen az a "szakma" jövedelmezőbb.

Mivel a jól jövedelmező állások betöltése kecsegtető, ez több dolgot is eredményez. Egyrészt az ilyen munkakörök betöltése elé egyre nehezebb feltételeket állítanak: drága iskolák, hosszas tanulmányok. Másrészt, az előzőekből kifolyólag ezeket a szakmákat azoknak teszik elérhetővé, akik egyébként is jó módban élnek. Ezt meg is figyelhetjük magunk körül. Bankár vagy jogász családból ritkán kerül ki kőműves és ez fordítva sem jellemző. Kivételek vannak, de ritkán. Ez egész egyszerűen amiatt van, mert egy jogi vagy közgazdasági iskola drágább és hosszabb időn keresztül tart, mint pl. egy szakmunkás iskolája. Egy szegényebb sorban élő ember ritkán bírja fizetni az egyetemet a gyermekének és ezen vajmi keveset segít egy esetleges tanulmányi ösztöndíj vagy szociális támogatás.

A kör a szakmák megszerzésére így jórészt zárt marad. A suszter marad a kaptafánál. De nem azért, mert csak ahhoz volna tehetsége, hanem mert másra nincs lehetősége, pénze.

Tehát láthatjuk, hogy a munkahelyek jövedelmezőségi szempontból való rétegződése az oktatásba azonnal beleszól. Ez már önnmagában sem tekinthető pozitív dolognak, de van ennek a rétegződésnek egy másik, sokkalta rosszabb vetülete is. Mégpedig az, hogy az egyes szakmákban a posztok, munkakörök betöltésére a legritkább esetben kerül arra valóban alkalmas ember. Ezt a saját bőrünkön tapasztaljuk, ha pl.: orvoshoz megyünk és hálapénzt várnak el tőlünk. Az orvosok jórésze például a hálapénz (viszonylag nagy jövedelem) miatt lesz orvossá, korántsem azért, mert ő segíteni akarna mások baján. De ez a legtöbb jól jövedelmező "munkakörben" így van. Minél többet jövedelmez egy munkakör, annál kevésbé valószínű, hogy egy olyan ember tölti be, aki valóban arra hivatott. Egész egyszerűen azért, mert egyrészt a munkakör betöltéséhez szükséges iskolákat nem tudja mindenki kifizetni, másrészt az ilyen állások betöltése azoktól függ akik már ott vannak. Ők pedig nem szeretik az "idegeneket".

Úgy látom sikerült eléggé belebonyolódnom ebbe az osztálymicsodába..., de azt hiszem szükséges volt, hogy egyértelműen és világosan látható legyen, hogy alapvető probléma a rendszerünkben az, hogy a fizetések főként a betöltött munkakör milyenségétől függenek, nem pedig az adott munkakörben betöltött egyéni teljesítménytől. Egyszerű példa: egy varrónő dupláját is megvarrhatja a normának, de mégsem fog annyit keresni, mint egy orvos vagy mérnök, pedig velük ellentétben a belét is kidolgozza szegény.

Addig amíg a társadalmunk a betöltött munkakörök szerint jutalmaz (egy bankár 8 órája többet ér, mint egy varrónőé) és nem a munkakörön belüli teljesítményt jutalmazza, addig ez a társadalmi rétegződés (elszegényedés, milliomos családok) egy ördögi kör marad, amelyből kiút nincs.

No megyek, még van egy órányi melóm amiért leesik néhányszáz, esteleg akár egyezer forint. Kicsit bosszant, hogy más egy tollvonással milliókat keres. Téged nem?

tizedik nap

A minimálbér.

Újra itt, rég írtam.... sajna melózni kellett sokat, mert akadt némi fizetnivalóm a szokásoson felül. Motivált a pénz... mondhatnánk. Vagy mégsem? A puszta megélhetés? Inkább.

Szóval a minimálbér. Nem is tudom, milyen irányból kellene nekiugrani a témának. Hiszen a pénz annyi mindent irányít közvetetten vagy közvetve körülöttünk. Az élet szinte minden területén központi szerepe van. Ezért hatása van arra is, hogy mennyi legyen a minimálbér. Így a téma boncolgatását kicsit távolabbról kezdem el.

Amikor valós értékekről beszélünk, akkor általában nem a pénzt hozzuk fel elsőként példának, sőt józan ember fel sem hozza. Mi az oka annak, hogy ekkora szerepet kap mégis a pénz? Miért hajszoljuk nap mint nap, ha valós értékként nem tekintünk rá?

Nehéz megfogalmazni ezt, már csak azért is, mert mindegyikünk abban a szellemiségben nevelődött, hogy a pénz fontos. Több cikken keresztül szeretném ezt a témát taglalni, most a minimálbér fogalma felől szeretném megközelíteni.

Nézzük az alapgondolatot az egyén szemszögéből. Vajon motiváló erő a pénz az egyénnek?

Adott két szélsőséges eset:
Elsőként kezdjük egy olyan emberrel, akinek nagyon sok pénze van. Motiváló erő neki a pénz? Ha abból a szemszögből nézzük, hogy a pénz útján teremti meg saját maga számára a jólétet (magas életszínvonal), akkor egyértelműen kimondhatjuk, hogy: igen, a pénz motiváló számára. Azt teszi, amivel pénzhez jut. A cselekedeteinek ez az indítéka.

A másik oldalon nézzünk meg egy olyan embert, akinek kevés a pénze. Az, hogy neki szintén szüksége van a pénzre ahhoz, hogy a saját életszínvonalát fenntartsa, nem kétséges. Motiváló vajon a pénz ennek az embernek? Valószínűleg neki is az. Ő is azt teszi, aminek a folyományaként pénzhez jut. Bejár a munkahelyére, ha kell túlórázik stb.

Tételezzük fel, hogy a példában említett gazdag ember a tulajdonos, a másik ember pedig az alkalmazásában áll.

Mi is a motiváló ok a munkájuk végzésére? Azt mondtuk, hogy a pénz. Tudjuk, hogy a munkáltató célja, hogy a lehető legtöbb elvégzett munkáért a lehető legkevesebbet fizesse ki az alkalmazottnak, hiszen így több marad neki. Valamint azt is tudjuk, hogy a dolgozónak a célja, hogy a lehető legkevesebb munkáért a lehető legnagyobb fizetést kapja. Nem mondom, nagyon ritkán léteznek olyan helyzetek, ahol ez nem így működik, de az manapság már csak a tündérmese kategóriába sorolható. Ebből az alapgondolatból kiindulva látható, hogy sem a munkaadó, sem a munkás nem arra törekszik, hogy adott munka után a fizetés állandó maradjon. Úgymond mindkét fél próbálja a saját érdekei szerint torzítani az elvégzett munka pénzbeli értékét. Ebből egy igen egyszerű következtetést vonhatunk le. Mégpedig azt, hogy az elvégzett munka és annak a pénzbeli értéke nemhogy nem arányos sohasem, de egyik fél sem törekszik arra, hogy azzá váljon, hiszen az érdekük nem ez.

E két személy ellentétében ugye tudjuk, hogy a munkaadó van helyzeti előnyben. Hiszen míg munkaerőből általában túlkínálat van, munkahelyből hiány. Így lényegében a munkaadó határozza meg, hogy 1 munkaóra mennyit is ér. Az esetek többségében a munkaadó annyira leszorítaná a kifizetett bért, hogy az a munkásnak még a megélhetésére sem lenne elég. Többek között ezért találták ki a "minimálbér" fogalmát. Igaz, nálunk a minimálbér nem azt jelenti, amit jelentenie kellene. Véleményem szerint a minimálbér jelentése: A munkáért adandó minimum bér. De manapság tudjuk, hogy ez a fogalom nem ezt jelenti. A minimálbér úgy van megállapítva, hogy arra elég legyen, hogy éhen ne haljon a munkás. Tehát a létminimumot fedezze. Pedig a 2 dolog között óriási szakadék tátong! A minimális életszínvonal tartásához szükséges szintre állt be a munkáért kifizetett minimum bér. Ugye groteszk?

A fenti gondolatokat összegezve: A munkaadó célja, hogy a lehető legkisebb bért fizesse ki, mert a munkaterületek legtöbbjén helyzeti előnyben van: túlkínálat van munkaerőből. Mivel ez azt eredményezi, hogy lehetőség szerint a lehető legtöbb ember fizetése minimálbérig süllyed, így tisztán látható, hogy a minimálbér összegének kitalálóinak az a célja (a honatyáknak), hogy meghatározzák, milyen életszínvonalon éljen a dolgozók többsége. Hiába mondanak mást a politikusok, a minimálbér összegének megállapítása a fentiekből kifolyólag ezt eredményezni.

A témához szorosan kapcsolódik, a "segély" fogalma is. Mi is az a segély? A segély nem más, mint anyagi segítség azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem dolgoznak így nincs jövedelmük, mert ugye éhhalálra nem ítélhetünk senkit. Mekkora ennek a segélynek az összege? Általában akkora, hogy egy minimális életszínvonalat fenntarthasson az illető, illetve általában sokszor még arra sem elég. Mindenesetre látható, hogy a minimálbér és a segélyek összege alig tér el egymástól.
Így természetesen egy nem dolgozó, munkanélküli embernek a munkahely egyátalán nem válik kecsegtető céllá. Miért? Azért, mert a létminimumot jelenti a munkahelyek többsége is vagy csak alig valamivel többet.

Megoldás lenne, ha a minimálbért mondjuk a duplájára emelnénk? Abból a szempontból mindenképp jó lenne, hogy a segélyek és a munka közötti picinyke különbség sokkal nagyobbra nőne és ösztönzőleg hatna a jelenlegi nem dolgozókra, hogy megpróbáljanak munkához jutni. A probléma ezzel a dologgal annyi, hogy a minimálbér megemelésétől több munkahely nem teremtődik. Így a munkaerő túlkínálaton mit sem változtat. Sőt bizonyos munkaadókra a minimálbér megemelése olyan terhet ró, hogy kénytelenek bezárni.

Tekintsünk most két különböző munkaadót:

1. munkaadó: olyan üzem tulajdonosa, ahol robotok, automaták sora végzi a munkák zömét, emberi erőre alig van szüksége, alkalmazottja kevés van.

2. munkaadó: olyan üzem tulajdonosa, ahol nincs ilyen infrastruktúra és az emberi erőre nagyobb szükség van. Sok alkalmazottat foglalkoztat.

Emeljük a duplájára a minimálbért és nézzük meg, milyen hatása van ennek az emelésnek a 2 gyártulajdonosra. Az első munkaadót, mivel a profitjának kis hányadát teremti meg az emberi munka, kevéssé érinti, mint a másikat, amelynek több alkalmazottja van. Tehát a minimálbér emelésével főként azokra a munkaadókra rakunk terhet, akik sok alkalmazottat foglalkoztatnak. Így valószínűsíthetően az a tulajdonos rokkan bele ebbe, amelyik több alkalmazottat foglalkoztat. Ergo, a minimálbér emelésével pont azok ellen a munkaadók ellen intézünk támadást, akik a jelenlegi munkahelyek zömét fenntartják. Tegyük fel a kérdést: Jó a minimálbér emelése? Ebből a szempontból nyilvánvalóan nem.

Láthatjuk, hogy a minimálbér emelésének rossz hatásai is vannak. Éppannyira káros az emelése, mint amennyire jótékony. Összevetve mindent, a minimálbér megváltoztatása önnmagában nem eredményez pozitív hatást a dolgozók összességére nézve. Akinek munkája van, az persze jól jár vele, de nő a munkanélküliség is, a fenti okokból következően.

Érdekes megfigyelni másrészt azt is, hogy a politikusok ezeket a nyilvánvaló összefüggéseket nem taglalják, pedig véleményem szerint, ha végiggondolja az ember ezek a dolgok a napnál is világosabbak. Mégis, sok emberben nem tudatosul az, hogy az a politikus, aki a minimálbér emelésével dobálózik, valójában egy rossz megoldást javasol a fő gondokra, mint pl. elszegényedés, nincstelenség, stb. Mert összességében pozitív hatása nincs.

Ezt Te és Én is érezzük a bőrünkön. Hiszen kaptunk mi már minimálbéremelést. Neked jobb lett tőle? Jobban élsz? Mert én nem...

kilencedik nap

A bankok, mint törvényesített tolvajok.

Elkezdtem azon morfondírozni, vajon egy bank tulajdonképpen miből él meg? Rájöttem, a kérdés megválaszolása nehezebb, mint először gondoltam, de azt hiszem megfejtettem. Illetve nem én fejtettem meg. Utánaolvastam-gondoltam a működésüknek…… és amit találtam az megdöbbentő. No, kezdjük!

Válság van. Ugye? Azt mondják. Hogy mitől is van válság pontosan, persze nem tudjuk. Egyszerűen elfogadjuk azt, hogy van. De mégis mitől? Mi a fene az a válság? Kezdjünk el áskálódni, mit is jelent ez a szó? Neked és nekem egyértelműen azt, hogy kevesebb a pénz. De mitől kevesebb? Hová tűnt a pénz? Egyszerűen azért, mert valaki vagy valakik azt mondják, hogy válság van, a pénz nem kezd el felszívódni, ezt beláthatjuk. Mitől van akkor válság és pénzhiány? Kezdjük a boncolgatást egy aprócska példával, amit a korábbiakban már érintettem.

A bankba betét érkezik. A bank kamatot fizet rá. A betétet a bank továbbkölcsönzi magasabb kamatra és ebből él meg. Ugye, így lenne logikus? A probléma ezzel a gondolatmenettel csak annyi, hogy tisztán látszik: A bankban lévő betétek a töredékét sem fedezik azoknak a töménytelen mennyiségű banki hiteleknek, amelyeket kiadnak lakásvásárlásra, autóvásárlásra vagy bármi egyébre. Miért? Azért mert tudjuk, az embereknek nincs pénzük, egyre kevesebben tartanak pénzt a bankban. A tehetős „üzletembereknek” pedig nem cél a bankban tartani a pénzt, hiszen a pénznek forognia kell, hogy fialjon. Az nem jó, ha egy bankszámlán áll.

Mégis, akkor a bank honnan a francból tud ennyi hitelt kiadni? Nagyon egyszerű a válasz, annyira egyszerű és egyben annyira groteszk, hogy első hallásra talán el sem hihető. Honnan ad a bank hitelt, ha nincs betét elégséges? A semmiből! Egyszerűen ráírja a számlánkra a pénzt, majd ez után a nem létező pénz után kamatot szed. A hitelek mögött valós pénzfedezete a banknak nincs. Így pusztán a semmiből előállított pénz - tehát az adósságunk - után kivetett kamatból él meg zsírosan. Amikor az adósságunkat visszafizetjük, mi történik ezzel a pénzzel? A kölcsön alap eltűnik (hiszen sosem létezett), a kamatot pedig a bank lenyeli, a vagyonává válik. Ugye ez nehezen hihető? Csak gondoljunk utána, hogy ez márpedig szükségszerűen így működik, hisz banki betét nagyon kevés akad, hitelekkel meg Dunát lehet rekeszteni.

Tehát egyszerűen fogalmazva: A bank fedezet nélkül, a semmiből ráírja a számlánkra a pénzt. A tartozásunkat behajtja kamatostul. Az alaptőke eltűnik. A kamat megmarad a banknak. Ez már önmagában egy olyan felismerés, hogy az ember zsebében a bicska kinyílik. De ennél sokkal hajmeresztőbb a dolog.

Kis kitérő: Akinek esetleg kétsége lenne afelől, hogy igaz a fenti gondolatmenet, az gondoljon utána: Egy átlagember mennyi betétet tesz be a bankba és mennyi hitelt vesz fel az élete során? Ugye az utóbbi sokkal nagyobb összeg. Tehát a banki betétek sokkal kisebbek, mint a hitelek. Ergo, a hitelek nagyon kis része mögött van valós banki betét fedezetként. Nem kell ehhez közgazdasági diploma, csak csöppnyi utánagondolás.

Folytassuk. Az a pénz, ami sosem létezet mégis mire jó? Nyilván látjuk, autót lehet venni belőle, vagy házat, vagy bármi egyebet. Mégis hogyan? Úgy, hogy az egész világ elfogadja valódinak ezt a levegőből teremtett fizetési eszközt.

A problémák ezzel a következők:

1. Ha mindenki valós pénznek fogadja el ezeket a hiteleket, akkor a bank a kiadott hitelek mennyiségével játszva, mesterségesen pénzhiányt vagy pénzbőséget idézhet elő. Ha több hitelt ad ki, akkor több a pénz a gazdaságban, ha kevesebbet, akkor csökken a pénzmennyiség. Tehát a bankok, mesterségesen tudnak pénzhiányt, ebből kifolyólag válságot vagy pénzbőséget, folyományaként fellendülést előidézni. (később kitérek rá, hogy ez nekik miért jó, sőt szükséges!)

2. Ha a hitelek mögött nincs fedezet - valós pénz -, akkor a kamat valójában nem is kamat, hanem egy olyan sarc, amit a bank kényére-kedvére állapít meg. A bank nem segítséget nyújt azoknak, aki pénz híján vannak, hanem azoknak ad levegőhitelt, akik biztos, hogy vissza is fizetik. Miért? Azért, mert a kiadott hitel a semmiből áll elő, tehát a bank haszna „csak” a kamat. Nyilvánvalóan csak olyanoknak adják a hitelt, akiket ezen a módon lehet még fejni. Márpedig melyik tehenet lehet megfejni? Amelyiknek még van teje. Így rögtön érthetővé válik, hogy a szegény ember miért nem kaphat sohasem hitelt. Azért nem kap, mert már nincs miből fejni.

Ma az a torz kép él mindenki fejében, hogy a bank a pénzt befekteti. Csak oda ad pénzt, ahol meg is térül. De a fentieket figyelembe véve láthatjuk, ez bődületes marhaság. A bank sosem ad pénzt. A semmit adja ki kölcsönként. Gondoljunk csak bele bátran. A bank levegőből előállított pénzt ad és a házunk rá a fedezet. Ha vállalkozásunk van, akkor a vállalkozásunk a fedezet.

A gazdasági fellendülések és válságok a bankok szemszögéből.

A bank amely uralja az országban lévő pénz mennyiségét tegyük fel úgy dönt, hogy elkezd hiteleket folyósítani alacsony kamatra. Nekik ez így is kifizetődő. Mi történik? Egyértelmű. A megnövekedett pénzmennyiség és a kismértékű kamatok hatására, az ország vállalkozásai, cégei elkezdenek fejleszteni, majd később ezekből a fejlesztésekből profitálni. A vállalásokban a fizetési határidők nyúlnak, a cégek engedékenyebbek lesznek. Létrejön a körbetartozás, ami - akkor és ott - nem jelent gondot, hiszen: Úgy van vele minden szereplő, hogy stabilak a cégek, az adósságok ki lesznek fizetve. A stabilitás fokozódik, ami újabb kölcsönök felvételére serkent. Minél több pénz van fejlesztésre, annál hamarabb lesz „kész” a fejlesztés. Ennélfogva hamarabb termel profitot. Egy stabilan működő cég bátran vesz fel hitelt, hiszen könnyen vissza tudja fizetni. Sőt a pénz révén, amit a hitel biztosít, nemhogy a hitel kamatait tudja fizetni, de magasabb profitot érhet el jóval, mint a hitel nélkül. De itt jön a bökkenő. Ki is az aki nagyot kaszál mindezen? A bank. De ez csak látszólagos haszon, hiszen csak pénzben jelentkezik. A pénz, mint olyan pedig tudjuk, hogy nem ehető. Valós vagyont nem jelent. Valós vagyon például egy ingatlan, vagy egy földterület, de semmiképpen sem egy olyan fizetőeszköz, aminek értéke összevissza mászkál. Ekkor jön a zseniális fordulat!

Emlékezzünk arra, hogy a bank befolyásolja a pénz mennyiségét, valamint arra, hogy a hitelek mögött nincs valós fedezet.

Mit tesz egy ilyen gazdasági fellendüléskor a bank? Egyszerűen valamilyen okra (ez az ok általában mindig valami értelmetlen közgazdasági maszlag) hivatkozva elkezdi a kihelyezett pénzeket visszahívni. Befagyasztja a hitelek kihelyezését. A kintlévőségeinek kamatát megemeli. Mi történik ekkor? A gazdaságban áramló pénz mennyisége csökken. Nincs hitel. Egyre nehezebb a fejlesztések finanszírozása. A hirtelen beállt pénzszűke és az, hogy nincsenek újabb hitelek, megszorításra kényszerítenek mindenkit. Körbetartozások vannak, emlékezzünk! Mindenki visszahívja a kintlévőségeit és megszorításokat léptet érvénybe. Van, ahol a megszorítások ellenére is elfogy a pénz. Mi történik ekkor? Ha cégekről beszélünk, akkor valószínű embereket küldenek el. Eladják a nélkülözhető erőforrásokat, de még így is: a nyereségük csökkenőben, vagy akár veszteségessé válik működésük. A részvényárak esnek. Elkezdődik az összeomlás. A cégek könnyen fizetésképtelen helyzetbe kerülnek. A magánemberek szintúgy. Pánikhelyzet alakul ki. Akinek sok adóssága van, az nem tudja visszafizetni. Mit eredményez mindez? Egyrészt azt, hogy a részvények piacán (ami annyira nonszensz, hogy külön cikket érdemel majd) a korábbihoz képest fillérekért lehet vásárolni kényére-kedvére annak, akinek pénze van („válság” esetén a bankokon kívül senkinek sincs), másrészt az adósságok ellenértékét, a hitelek fedezetét (pl. ingatlanok tulajdonjogát) a bank kaparintja meg.

A hitelek felvételéhez fedezet kell. Ezeket a fedezeteket elveszítik az emberek-cégek a fizetésképtelenség miatt, így a bank tulajdonába kerülnek. A részvények árfolyama-, ezzel együtt a cégek értéke esik. Hihetetlen vagyonok cserélhetnek gazdát ezekben az időkben. Mert válság ide – válság oda. A vagyonok nem szívódnak fel, csak gazdát cserélnek. Legtöbbször egy bank, vagy magas banki érdekeltségű cég lesz az új gazdájuk, olyan valaki akinek a válság ellenére van pénze a vásárlásra. Nos, így néz ki az az „üzleti ciklikusság”, amire a közgazdászok a fejlődés természetes velejárójaként tekintenek, illetve velünk is ezt igyekeznek elhitetni. Egy válság akkor lesz valós válsággá, ha az ország minden egyes emberét érinti. De mint látjuk, ezek a mai „válságnak” nevezett folyamatok nem érintik a bankokat. Sőt, számukra kifejezetten nyereséges dolog ez, hiszen a válság hatására hatalmas vagyonok kerülnek a kezükbe, pusztán azért, mert a kölcsönt felvevő képtelen azt visszafizetni. Vegyük észre, egy ilyen válság során csak 1 szereplő van, aki nem veszíthet semmit, csak nyerhet: a bank.

Apró, halk megjegyzés: Ha egy válság nyereséges bizonyos csoportoknak, akkor vajon nem arról van szó, hogy a válság szót arra használják, hogy elfedjék: az ország egy újabb nagy szelete került a bankok, illetve a felső elit birtokába?

Hatalmas játék ez a fejünk fölött, de téged megkérdezett valaki, hogy akarsz játszani? Mert engem nem.

nyolcadik nap

Környezetvédelem avagy: Zöld színű butító köd.

Rég írtam. Ezek szerint mégsem napi rutin. Kellett valami, ami újra kihozza belőlem az „írhatnékot”. Ez a valami nem volt más, mint a postaládában landoló, reklámújság tengerben megbújt, öko újság. Természetesen csak annyira környezetvédelmi, hogy a színe zöld volt és minden oldalán a környezetvédelmet hirdette. Ez egy újfajta néphülyítés, ami a mostani reklámszakmának egy újabb negatív csúcsa. Az sem volt semmi, amikor azt olvastam, hogy: „Vásárolj nálunk, itt olcsóbb minden. Így pénzt spórolsz, tehát lényegében pénzt keresel.” Az agyam rögtön ledobta az ékszíjat. De térjünk vissza a zöld színű reklámújsághoz.

A következők állnak benne: Vedd meg XY terméket, mert ezzel te tudatosan teszel a környezetért! Nem tudom milyen elmebeteg logika lehet amögött, hogy egy régi terméket lecseréljük újra, a régit kidobva növeljük a szeméttengert, de az újság érveket is felhoz:

X%-al kevesebb áramot használ.
Y%-al kevesebb vizet használ.
Z%-al kevesebb mosópor kell hozzá.

Nos főként ezek az érvek. Mindezek mellett természetesen arra építenek, hogy a környezetvédelem ma „divat”. Arra apellálnak, hogy a vevő járuljon hozzá a környezetünk megóvásához, mert jelenleg nem teszi, hiszen régi, elavult eszközöket használ.

Menjünk vissza kicsit pár évvel az időben és gondoljunk nagyszüleinkre. Mit láttunk tőlük? Azt, hogy nem dobtak ki szinte semmit. Takarékoskodtak mind az étellel, mind az energiával. Sőt, ha gyerekként pazaroltuk a vizet vagy az ételt, ránk szóltak. Ez teljesen természetes volt szinte minden családnál. Ez egyszerűen mindenkinek a jól felfogott érdeke volt. Ugye?

Most azt a képet sulykolják belénk, hogy mi ezeket az alapvető dolgokat nem tudjuk. Így fel kell rá hívni a figyelmet. Nem közröhej?

Mint látható volt az előző írások gondolatmenetét követve, egész egyszerűen azért, mert a fogyasztói rendszerünk úgy működik ahogy, ebből kifolyólag szükség van arra, hogy minden termék bizonyos idő után tönkremenjen. Hiszen a fogyasztói mókuskerék tartja fenn azt a hatalmas szemétgyárat, amivel a gyártók elárasztanak bennünket. Szemétgyárat, igen! Gondoljunk bele. Mely gyártónak érdeke az, hogy a terméke jó minőségű, olcsó és tartós legyen? Semelyiknek. Ez ugye rögtön szembeötlő. Szinte minden termékre elmondható, hogy azért- és úgy készül, hogy záros határidőn belül a szemétdombon végezze. Egyszerű, józan paraszti ésszel is tudjuk, ha valami nem romlik el, jó minőségű és az igényeinket kielégíti, akkor nem veszünk másikat helyette.

Ezért mi történik? Két fronton indul a támadás.


1. front: A tervezett élettartam.


Műszaki iskolát végeztem. Így tudom, már ott úgy tanítják, hogy tervezésnél úgy kell eljárni, hogy meg kell nézni, hogy egy adott motornál például, mely alkatrész az, melynek az élettartama a legkisebb és annak az alkatrésznek az élettartamához kell tervezni a többi alkatrész élettartamát is. Akkoriban kamaszként annyira nem érdekeltek ezek a kérdések, de már akkor sem értettem. Miért jó az, hogy arra fordítok agymunkát, hogy a kérdéses „gyenge láncszem” várható élettartamát megbecsülöm, illetve arra, hogy a többi alkatrész élettartamát is ehhez tervezzem? Miféle hülye logika ez? Nem talán a kérdéses gyenge alkatrész kiváltásán kellene gondolkodni? Nem jobb lenne, ha a leggyengébb láncszem élettartamát nyújtanánk meg, létrehozva egy tartósabb dolgot? Hát nem… az oktatás szerint nem. Pedig józanésszel belegondolva ez lenne a helyes. Miért tanítják mégis így? Azért, mert az oktatás célja jelenleg nem az, mint sokan hiszik. Nem a gondolkodás fejlesztése. Nem olyan emberek „kinevelése”, akik a világhoz, a körülöttük lévő dolgokhoz kritikusan állnak hozzá. Olyan emberek kinevelése folyik, akik a jelenlegi rendszerbe tökéletesen beleillenek. Úgymond szolgálják azt. Ahogy az előző cikkből látszik, a varrónő azért van, hogy eltartsa a bankot, a tulajdonost, de még az általa készített póló reklámozásáért felelős ipart is. A mérnök azért van, hogy olyan terméket alkosson meg, aminek élettartama tervezett, bizonyos idő után elromlik. Így biztosítva azt, hogy a polcokra csak olyasmi kerülhessen, ami megvásárlása után néhány nappal – hónappal – évvel (attól függően milyen termékről van szó), újra a polcok előtt álljunk és a pénzünket újra elköltsük.

A reklámipar észrevette azt, hogy egy terméket pusztán azért, mert elromlik, még nem feltétlenül cserél le az ember. Hiszen nem mindenkiből sikerült még kiirtani az alapvető elvet, amiket megtanultunk régről, hogy takarékoskodni kell. Sok terméket, ha elromlik, meg lehet javítani. Sokunk jár szervizbe inkább, mint boltba újat venni. Igaz, a mérnökök abban is kiválóak, hogy a termék időzített elromlása mellett a javíthatás lehetőségét is a nulla közelére redukálják, de mégis sok termék javítható marad. Bár, létrehoztak, egy olyan légbőlkapott fogalmat, mint a: „gazdaságosan nem javítható”. Mégis sokszor inkább szervizbe megyünk.

Mit jelent a: „gazdaságosan nem javítható” fogalom? Azt, hogy egy termék javítási költsége közelít egy újnak az árához vagy akár meghaladja azt. Hogyan érik el ezt? Úgy, hogy a termékek szerelhetősége szándékosan kicsi, az alkatrészek árai irreálisan magasak, illetve úgy, hogy a szerelés annyira bonyolított, hogy magas szakképzettség szükséges hozzá. Tehát ezt jelenti a „gazdaságosan nem javítható”. Ezzel hitetik el velünk, hogy szükséges az új megvásárlása.

Miért nem gondolkodunk mi magunk? Miért nem gondoljuk át, hogy mi a gazdaságos nekünk és mi nem? Fel kellene csak nyílnia az ember szemének és észrevennie, hogy a „gazdaságosan nem javítható” fogalom egy marhaság. Nem kell hozzá semmiféle szakmai képzettség, csak egy kis józan gondolkodás. Tudjuk: ha újat veszünk, az élettartama a régihez képest kisebb lesz. Tudjuk, hogy szerelhetősége nulla. Nem gondolunk bele abba, hogy a régi termékünk, ha megjavítjuk, valószínű 2-szer – 3-szor annyi időt kibír, mint az új? Nem, nem gondolunk bele. Mert elhitetik velünk azt, hogy az új termék megvásárlása kifizetődőbb. Persze, az…rövidtávon. Az előrelátásunkat meg rég elvitte a cica.


2. front: Az igényeink átformálása.

No félretéve az előzőeket, vegyük úgy, hogy nem vásárolunk újat, mert tudatosak vagyunk. Javíttatunk inkább. Azonban kitaláltak egy újabb dolgot ez ellen a reklámzsenik. Mégpedig azt, hogy a régi termék nem felel meg a jelenlegi igényeknek! Ezért vegyünk újat! A jelen cikk témájánál maradva: „A régi termék nem környezetbarát” propaganda is pontosan ezt a célt szolgálja, nem többet. Ugye senki sem hiszi azt, hogy pl. egy 20%-al kevesebb vizet felhasználó mosógép megvásárlásával, jobban védjük a környezetet? Gondoljunk bele! Az új mosógépnek - ami annyira baromira takarékos - van egy gyártási folyamata. Egy folyamat, ami nem kevés energiát használ fel. Többet, mint az élettartama alatt várható megtakarítás. A gyártási folyamat nem kicsit szennyezi a környezetet, valamint mivel pár év alatt tönkremegy, fokozza a szeméttengert. Ehhez képest, a régi mosógépük megjavítása mennyi terhet ró a környezetre? Nyilvánvalóan töredékét, mint amit egy új gép legyártása és a régi készülék kidobása. Mégis, az újság így próbálja a hamis környezettudatosság bódító ködével rávenni az embert, az új készülék megvásárlására. Felháborító. Picit kanyarodjuk vissza az újság érveihez, amit a cikk elején írtam.

„X%-al kevesebb áramot használ.
Y%-al kevesebb vizet használ.
Z%-al kevesebb mosópor kell hozzá.”

Emlékszünk ugye? Nem hiányzik innen valami? Jól látjuk! Sehol sincs megemlítve a megnövelt élettartam! A napnál is világosabban látható, hogy az újság belehazudik az ember szemébe. Mégis elhisszük. Az előbbi gondolatok, amiket „papírra” vetettem nem hinném, hogy bármilyen magasabb logikát követnének, egyszerűen csak végiggondoltam azt, amit tudok és tapasztalok. Mégis az emberek többsége a józan ész ellenére vásárolja nyakra-főre az alacsony fogyasztású, „környezetbarát” termékeket. Persze elsősorban azért, hogy kevesebb legyen az áramszámlája, de így a lelke is megnyugszik, hogy környezetbarátként cselekszik. Hát nem!

Gondolkodtam, hogy folytatom tovább a gondolatmenetet azzal, hogy hiába kevesebbet fogyaszt egy TV, attól nem bocsát ki kevesebb káros anyagot. Hiszen nem a TV működése generálja a környezetszennyezést, hanem a hozzá szükséges áram előállítása, illetve az, hogy az áram előállítása mennyire környezetbarát módon történik. Jó folytatás lenne úgy érzem, de ennyi fért bele mára. Az a téma egyébként is egy teljes cikket érdemel. Mert ami ma az energia előállítása körül történik, illetve az, hogy mennyire irreálisan magas összegeket fizetünk érte egyszerűen közröhej.

A további szép napot mindenkinek!

Magam részéről holnap megyek és veszek fűtőszálat a bojlerembe. A fűtőszálat kb. 6-8 évente cserélni kell. Ezen kívül semmi gond nincs vele. A bojler 27 éves és gyanítom, még újabb 27 év múlva is működni fog. Én így vagyok környezettudatos.

hetedik nap

Ismét itt. Lassan már napi rutinná válik, hogy írok. Lehet, hogy szinte senki sem olvassa, de mégis valahogy megnyugtat, hogy kiírhatom magamból. Hmm, mivel is kellene folytatni? Azt hiszem, hogy felállítok egy elképzelt helyzetet, egy példát, amin keresztül még világosabbá válik a rendszerünk groteszksége.

Néhány bevezető alapgondolattal kezdeném. Ugye azt tudja mindenki, hogy a világunk technológiája fejlődik, egyre kevesebb emberi munkára van szükségünk. Az automatizálás egyre nagyobb méreteket ölt. Egyre kisebb szerepe van az embernek egy - egy termék előállításában. Tegyük fel a kérdést: Jó dolog ez? Két fő megközelítési mód van.

1. Igen, ez jó dolog. Az automatizálás felszabadítja az embereket a robotmunkától. Ez a dolgozónak jó.

2. Nem, ez nem jó dolog. Az emberek elveszítik a munkahelyeket. Ez nem jó a dolgozónak, de a gyárak tulajdonosainak mégrosszabb. (hogy miért rossz a tulajdonosoknak is, részletezni fogom a későbbiekben)

Az emberek nagytöbbsége megáll ennél a 2 lehetőségnél és a gondolatot nem fűzi tovább, pedig nyilvánvalóan nem lehet egy bizonyos dolog egyszerre alapvetően jó és alapvetően rossz is.

Nos akkor vegyünk egy példát. Tegyük fel én egy multimilliárdos vagyok. Jó vicc mi?... na mindegy, azért tegyük fel. Mint multimilliárdosnak rengeteg cégben van érdekeltségem, vagyonom. Van autógyáram, egy rakat bankrészvényem, van robotmunkában dolgoztató varrodám és nagy szeletet hasítok ki a médiából, illetve a reklámiparból. Támogatója vagyok bizonyos politikai köröknek, a szavamnak feléjük súlya is van. Az hogy a cégek helyileg hol helyezkednek el - melyik országban - az a példa és az okfejtés szempontjából teljesen lényegtelen.

Tekintsük most a varrodámat. Robotmunkában dolgoztatok. Több száz varrónő görnyed a gépek fölött. Mit is gyártok? Mondjuk pólókat. Pólókat, amiket később eladok másoknak. Eladok belőle azoknak is, akik az autógyáramban dolgoznak. Valamint eladok azoknak a varrónőknek autókat, amik a másik cégemben, az autógyárban gördölnek le a szalagról. Természetesen a varrónő képtelen egyben kifizetni egy autót. Így rögtön a bank kerül képbe. Kölcsön formájában "segít" hozzájutni az autóhoz. Milyen pénzt használ erre a bank? Vélhetően azt a pénzt, amit én magam, mint soksok pénzzel rendelkező ember a bankba betétként beraktam. Honnan is van nekem ez a pénz? Egyértelmű ugye? Azok a dolgozók termelték ki nekem, akik autókat gyártanak illetve pólókat varrnak. Rögtön megüti a szemét szerintem sokunknak, hogy lényegében a varrónő a saját maga által megtermelt pénzt, kapja kölcsönbe, hogy megvehesse az autót. Utána ezt a pénzt a fizetéséből a varrónőnek kamatostul kell visszafizetnie. Még szembeötlőbb és groteszkebb a dolog, ha egy olyan munkás folyamodik a banki kölcsönhöz, hogy autót vehessen belőle, aki az autógyárban dolgozik. Márpedig ez sok esetben így van. Ez eddig önmagában már megdöbbentő, felháborító, de folytassuk tovább.

Automatizálás.

Mindkét termelő cégemnél, a varrodában, illetve az autógyáramban is bizonyos munkafolyamatok ugye automatizáltak. Nézzünk meg egy-egy tisztán érthető példát mindkét helyről. Az autógyáramban a karosszériaelemek hegesztését, préselését gépek végzik, ellenben vannak olyan folyamatok, amelyeket emberek végeznek. Kisebb szerelőmunkák, minőségellenőrzés stb. A varrodámban automatizálva van az, hogy a tű ami a varrást végzi, az nem emberi kéz által "meghajtott", hanem egy elektromos motor munkájából kifolyólag járkál fel-alá. Tisztán látszik az automatizálás mindkét helyen. A különbség csak az automatizálás fokában rejlik. Az, hogy mindkét helyen szükséges az emberi munka, az is egyértelmű ugye? Természetesen. Csak itt a bökkenő! Az emberi munka szükségessége nem abból fakad, hogy az általuk végzett munkafolyamatokat nem lehetne kiváltani újabb automatákkal. Ez hatalmas tévedés!

Gondolkodjuk most az én fejemmel. Emlékezzünk, multimilliárdos vagyok, a cégek tulajdonosa és olyan ember aki érdekelt a bankoknál, reklámiparban stb.

Tudomásomra jut, hogy létezik olyan automata, amivel lecsökkenthetném a póló előállításához szükséges létszámot teszemfel 100-ról 95-re. Valamint az egy pólóra eső előállítási költség is csökkenne mondjuk 10%-al. Mit tennék? Nyilvánvalóan megvásárolnám az automatát, ezzel nyereségesebbé tenném a céget. Ugye ez természetes. Minél nyereségesebb a cégem, annál jobb nekem.

Tudomásomra jut ellenben, hogy létezik egy olyan automata, ami a munkát annyira automatizálná, hogy a 100 varrónőből 95-öt elküldhetnék. Megvásárolnám-e ezt az automatát? Nem feltétlenül biztos, sőt valószínűleg nem. Miért? Azért, mert ha azokat az embereket elküldöm, akik megvásárolják az autóimat, tehát megfosztom őket a fizetésüktől, miből fognak ők autókat venni? Miből fizetik a banki kölcsönöket? Miből él meg a bank, amiben érdekeltségem van?

A példából látszik, hogy én, mint multimilliárdos átlátom tisztán, hogy nekem jól felfogott érdekem, hogy az automatizálást tudatosan gátoljam egy bizonyos szint után, mert az káros rám nézve. Ha egy bizonyos szint alá csökken a varrónőim száma, akkor képtelenek lesznek a fizetésükből "eltartani" a bankot amely abból él, hogy kölcsönöket ad nekik. Ki vásárolja meg az autóimat, ha szinte minden embert elküldök? A dolgozóim egyben a vásárlóim zömét is kiteszik. Nem vagyok olyan hülye, hogy a saját piacomat, a saját rendszeremet, ami olyan jól jövedelmező számomra, tudatosan romboljam és egy olyan szint alá vigyem, amely már önmagát fenntartani sem képes.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: Ha az automatizálás túllép egy szintet, akkor kevés lesz az olyan ember, aki meg tudja vásárolni az autóimat és a varrodában gyártott pólókat. Túl kevés lesz az az ember, aki kölcsönt vesz fel. A bank sem hülye, csak annak ad, akiről tudja, hogy kamatostul visszafizeti, mert van jövedelme, valamint fedezet is van a tulajdonában. Tehát ez a dolog - az automatizálás maximalizálása - nekem, mint multimilliárdosnak, nem jó, sőt bizonyos szint felett káros.

Összefoglalva: A dolgozókra szükség van. De nem amiatt, amit sokan hisznek, hogy a munkát amit végeznek, nem lehetne gazdaságosan automatizálni, vagy épp nem létezik rá automata. Nem! Amiatt van szükség rájuk, mert a pénz körforgásában - aminek a haszna minden körnél nálam, mint multimilliárdosnál csapódik le - a dolgozónak, mint fogyasztónak kulcsszerepe van.

A munkahelyek nagyon nagy részén az emberi jelenlét sokszor teljesen felesleges lenne. A technika már eléggé fejlett ahhoz, hogy akár a munkafolyamatok 90%át is automatizáljuk. Mégis a fenti okok miatt ez nem történhet meg. Vissza van tartva-fogva a technológia. Miért? Azért, hogy ez a zseniálisan felépített ördögi kör fennmaradhasson. A kör, melyből számtalan ember él meg, akiknek a valós munkához közük sincs. A kör, melyből a legkisebb szelet a dolgozónak jut, miközben a többi szereplő egzisztenciáját - jólétét biztosítja. Ez a mókuskerék, amit taposunk naponta és vég nélkül, emiatt lett megácsolva. Fenntartani a pénz örök körforgását. A pénzét, ami lehetővé teszi azt, hogy az autógyári munkás és a varrónő verítéke egy vadonatúj luxusautóra változzék, ami a garázsomban áll.

Megdöbbentő igaz?

Na visszavedlek dolgozóvá és megyek dolgozni. Csak a nap végén utálom feltenni a kérdést, kinek is dolgoztam? Nem tetszik a válasz.

hatodik nap

Eddig sokféle dologra próbáltam rávilágítani, amik véleményem szerint hibásak a mai világban. Mindezek közül a legfontosabbat eddig nem érintettem. Mégpedig azért, mert kissé hosszadalmasabb a téma és dolgozó emberként csak így hétvégén van szabad időm.

A mostani bejegyzés témája Te és Én: A dolgozó ember.

Először is definiálni szeretném, hogy olvasatomban a "dolgozó ember" mit is jelent:

- Számomra azt, hogy a munkájuk nyomán valamilyen hasznos funkcióval rendelkező termék létrejön, pl.: gyári munkások, mezőgazdasági dolgozók, stb.

- Olyan emberek, akik szervező munkával segítik az előbbiek hatékonyságát ,pl.: munkaszervezők, műszakvezetők.

- Olyan emberek, akik megterveznek - kitalálnak - feltalálnak olyan dolgokat, amelyek a későbbiekben hasznossá válnak, pl.: mérnökök, tudósok, feltalálók.

- Olyan emberek, akik a közösségi életben vállalnak különféle feladatokat és bár valós produktív dolgot nem tesznek, mégis fontos a szerepük, pl.: orvosok, tanárok, rendőrök, postások.

Ezeknek az embereknek a szerepe és fontossága megkérdőjelezhetetlen. Miért is? Azért, mert ezeknek a dolgozó embereknek a munkája folyamán jön létre minden, ami a hétköznapi életünk folyamán valós haszonként (legyen az tárgyi, pl.: kenyér, autó, telefon vagy nem tárgyi pl.: közbiztonság, iskolázás stb.) jelentkezik.

Nem tekintek dolgozónak egy bankárt, egy tőzsdeügynököt, vagy reklámszakembert. Miért? Mert a munkájuknak semmiféle valós, produktív haszna nincs. Egész egyszerűen azért léteznek, mert születésünktől fogva belénknevelik a szükségességüket.

Véleményem szerint ezt nem látják eléggé tisztán a hétköznapi emberek, vagy ha igen akkor nem eléggé hangsúlyozzák ezt ki sem önmaguk, sem a társaik számára. Miért fontos ez a fajta tisztánlátás? Azért, mert ahhoz, hogy a gondolatot tovább folytassuk, mindenképpen ebből az alaptézisből kell kiindulni, ami véleményem szerint megkérdőjelezhetetlen.

Vegyünk egy dolgozót alapul, aki ledolgozik X órát és cserébe Y pénzt kap. Természetesen a rendszerből kifolyólag épp csak annyit kap, ami minimálisan kell ahhoz, hogy ne gondolkodjon felmondáson.

Nos, nézzük meg, hogy a dolgozó munkájából kiket is kell eltartani? Ugye a közszájon a következő forog: azoknak megy a pénz, akik ingyenélők, mégpedig a segélyek által. Szándékosan nem akarok belemenni kisebbségi nemzetiségi kérdésbe, mert ebből a szempontból értelme sincs taglalni. Lényeg: Azok is kapnak segélyt-pénzt, akik ingyenélők. Tehát ők is részesülnek a dolgozók munkájából. Habár, ugye elviekben elítélendő dolog, hogy megkülönböztessünk valakit azért mert szegény, mégis az a dolog, hogy egy kocsmában az emberek jóízűt anyáznak az ingyenélőkről és mihasznázzák őket, meg van tűrve a társadalom által. Pedig a rájuk elköltött pénzek egész egyszerűen pitiáner összegek a valós problémához képest. Mondhatni teljesen irrelevánsak. A dolgozók a kisebbséget, az egészségügyi dolgozót vagy épp a munkatársaikat utálják azért, mert ők több pénzt kapnak ugyanazért a munkáért, vagy épp nem dolgoznak és mégis kapnak segélyt. Ez kiváló szemellenzőként viselkedik. A legtöbb ember simán megeszi, hogy neki azért rossz, mert a másik segélyt kap. Nem gondol utána, hogy valóban így van e? A rendszer valós problémáinak felismerését lehetetlenné teszi az, ha nem gondolunk bele abba, hogy mit is jelent a valós munka. Az ezeken a dolgokon történő marakodás jelensége az nem egyéb, mint egy konc, amit odavetnek a dolgozóknak, hogy ezzel foglalkozzanak és ne mással.

Nézzük meg a másik oldalt: Sokunk ámulattal szemlél egy luxusautót vagy egy jachtot vagy egy luxusvillát. Nem fordul meg a fejünkben az, hogy egy bankár, tőzsdeügyök vagy egyéb hasonló személy (nagyonritkán valós produktumot előállító ember) a tulajdonosa az ilyen luxusjavaknak. Nos, a pénzünk hozzájuk folyik el. Mégis hogyan? Erre szeretnék rávilágítani.

A bankok azok pénzéből élnek meg akik dolgoznak. Valamint lehetővé teszik azoknak, akiknek pénze van, hogy pénzt kereshessenek a semmiből. Vegyünk egy egyszerű példát. A bankba érkezik teszem fel egymillió forint valakitől, akinek van pénze. Egy év múlva ez a összeg egymillió és ötvenezer forinttá válik (5%-os évi kamat esetén). Pusztán azért, mert a bank kamatot fizet rá. Az ötvenezer forint tehát előáll úgy, hogy lényegében semmiféle tevőleges munka nem áll mögötte. Na ez csak a látszat, hiszen tudjuk, hogy semmi nincs ingyen. A befizetett egymilliót a bank továbbkölcsönzi, mondjuk gépjárműhitelre, egy olyan embernek, aki ugyan dolgozik, valós munkát végez, de nincs pénze az autó egyösszegű megvásárlásához. A példában említett egymillió továbbkölcsönzésének kamata ugye mindenképp több, mint a betéti kamat tehát, ha a betéti kamat 5% (ezt ugye akkor kapjuk, ha bizonyos ideig pénzt helyezünk el a bankban), akkor a kölcsön kamata ennél több kell legyen, hiszen akkor a bank miből élne meg?

Szeretnék rávilágítai arra, hogy a példában említett 3 szereplő: A pénz eredeti tulajdonosa, a bank és a dolgozó közül csakis a dolgozó végez valós munkát. Mégis eltartja a másik 2 szereplőt is. Sőt! Nemcsakhogy eltartja, de olyan életszínvonalon tartja el, hogy az minden józan ember igazságérzetét bántja.

Összefoglalva: Nem a családi pótlék, a segélyek a valódi pénznyelők a rendszerben. Hanem annak a valós munkát nem végző "felső" rétegnek az eltartása, amely életszínvonalának "nagysága" mögött semmiféle - a társadalom szempontjából hasznos - "produktum" nem áll elő, mégis a társadalom, az ország javait ők birtokolják. Ők határozzák meg, hogy mennyi a pénz - ezen keresztül 1 munkaóra - értéke. Ők határozzák meg, hogy mennyi kamat legyen a kölcsönökön. Ők határozzák meg, hogy a kezükben lévő média, milyen műsorokkal-hírekkel butítson minket. És "természetesen", ők határozzák meg a politikát is. Hiszen a pártpénzek, a korrupciók, a csúszópénzek mögött is ezeknek az embereknek az összeharácsolt pénzei állnak, amit azoktól az emberektől loptak el, akik valóban dolgoznak.

Zárszó:

Ne a koldusra haragudj, mert nem ő az igazi ingyenélő! Ő csak kér, nem pedig lop, mint a rajtunk élősködő felső tízezer!

ötödik nap

Megkérdeztem egy barátomat, arról, hogy mi legyen a következő téma, mert sok gondolat kavarog bennem. Média? Munkanélküliség? Közbeszerzés? Egészségügy? Azt mondta: Munkanélküliség. Így most a közbeszerzésről írok. Logikus vagyok igaz? Mint a honatyák.

Nos, a közbeszerzés. Nézzünk egy egyszerű esetet. Van sok-sok ember. Mindenki befizet X összeget, hogy abból a befizetett összegből, olyan dolgok kerüljenek finanszírozásra, amelyek mindegyikőjük célja egyénenként, de egyénként megvalósíthatatlan. Az egyszerűség kedvéért: Nem hinném, hogy bárki a saját félretett pénzéből fenn tudna tartani egy tűzoltóautót, egy mentőszolgálatot, vagy egy rendőrséget. Igazából nem is gyakran van rájuk szükség. X emberre elég Y mennyiségű tűzoltó, tanár vagy postás. Így kitalálták, hogy dobjuk össze a pénzt és ezek a "szervek" majd szolgálnak mindannyiónkat. Ugye az alapgondolat teljesen logikus? Ezzel nem is lenne semmi baj. Viszont, azt tudjuk e, hogy egy rendőrség, egy kórház vagy egy iskola, csak szabott cégektől vásárolhat? Teszemfel vegyünk egy főiskolát. A főiskola hiába tudja, hogy a sarki boltban a számítógépet meg lehetne venni 100 000 Ft-ért. Ő törvényileg kötelezve van rá, hogy a számítógépet csak XY cégtől vásárolhatja meg 150-ért. Az XY cég ugyanis benne van a közbeszerzési "körben".

Mivel indokolják ezt a kötelezettséget a politikusok? Miért jó, helyes ez így? Azért, mert így az iskola védve van attól, hogy mindenféle bóvlit vásároljon és ki legyen téve annak a veszélynek, hogy egy olyan helyről szerzi be az árut ami később esetleg eltűnik, csődbemegy, a garancia érvényesítés problémás lesz, stb. Nos ez még mindig oké lenne, habár eléggé nyakatekert módon.

A közbeszerzési körbe olyan cégek kerülhetnek, amelyeknek az éves forgalma X összeg feletti, több éve léteznek, nincs köztartozásuk, és még egy sereg feltételnek meg kell felelniük. Ezzel bizonyítva, hogy valóban megbízható, korrekt cégek. Ugye milyen szépen hangzik ez így? ****

Nos, akkor had mondjam el, ami az én véleményem erről. Ezek a cégek, ugyanazokat a termékeket adják, mint bármelyik másik cég, csak felárral. A garanciával nincs gondjuk, hiszen az a márkaszervizeket és a gyártókat terhelik. Tehát ezek a cégek egyszerűen ki vannak választva arra, hogy azokat a pénzeket, amiket a közintézmények birtokolnak, csak náluk lehessen elkölteni. Mégegyszerűbben fogalmazva: Az állam kötelezi a főiskolát arra, hogy a befizetett adónkat (mert lényegében erről van szó) mely cégnél köteles elkölteni!

Hivatkoznak közben arra, hogy erre az intézmények védelme miatt van szükség. Teszemfel, ha vesznek 20 db radiátort, szereléssel meg mindennnel, ne az legyen hogy a 20-ból 19 csöpög, a cég megszünt, nincs kivel garanciázni. Vagy egyéb idióta indokok. Közben pedig tudjuk, hogy erről szó sincs. Milliókat költenek kakaóálló billentyűzetre, aminek nemhogy a kakaóállóságát, de még a tényleges értékét sem hasonlítják össze más cégek termékeivel szemben. Miért is tennék? Hiszen ők kötelezve vannak XY cégektől való vásárlásra.

Alig tudok olyan valós esetet mondani, ahol ilyen miatt a főiskola (a példánál maradva) tényleg veszélybe kerülhetne egy beszerzés miatt. Miért? Azért, mert a fizetés utólag történik. A munkaszerződést be kell tartani, a kötbért meg kell fizettetni, ha arról van szó. Az elvégzett munkát - leszállított árut, pedig csak alapos ellenőrzés után szabad átvenni. Ennyire baromiegyszerű a megoldás. Mégis, ma nem ez a divat. Ma elfogadják a sz*rt is jónak. Nézzünk csak rá pl. az autópályára. Kijelölünk néhány céget, akik a nagyonkafagyerekek, és náluk van elköltve a pénzünk. A munkát átvették, kifizették. Csak MI, akik megkerestük a rávalót, megdolgoztunk érte, elharapjuk a nyelvünket egy kátyúnál vagy épp bosszankodunk azon, hogy az iskola, hogy tudott ennyi pénzt kidobni, ilyen vacak számítógépekre.

A közbeszerzés jelenleg: Törvényesített lopás. Aki ezt nem így gondolja, az csak azért nem, mert ebből él. Felteszem rá 1 havi SZJA-mat.

-------------------------------------------------------------------------------------
**** Ha adott egy cég melynek pénze van, de mellette köztartozása, hanyag munkája az ebben az esetben is bármikor létrehoz magamellett egy másik "ál" céget, amely a közbeszerzési feltételeknek megfelel. A feltételek teljesítéséhez lényegében csak pénz kell és némi kapcsolatrendszer a törvényhozók felé, hogy ők legyenek a kiválaszottak.

negyedik nap

A motiváció.

Az előző témákhoz szorosan kapcsolódik a kérdés, amit boncolni szeretnék így 3 sör után. A kérdés pedig: Mi motiválja a politikusokat arra, hogy politikusokká legyenek?

Ideális esetben arról lenne szó ugye, hogy politikussá az válik, aki valósan tenni akar a közjóért. Tudjuk, hogy ez nem működik. Ha így működne, akkor nem lenne mentelmi jog, nem lenne fizetésemelés a parlamentben és természetesen nem lennének olyan hibás törvények, amiket az alkotmánybíróság "megvétóz". Ha a politikus akarna valóban tenni a közjóért, akkor tudná azt, hogy a mentelmi jog a közjót nem szolgálja. Tudná azt, hogy az ő fizetésének emelése a közjót nem szolgálja. Valamint pofája sem lenne, olyan hülyén odamenni politikusnak, hogy még egy olyan törvényt sem tud hozni, ami egyezne az alkotmányban leírtakkal. Ez utóbbi a szakmai hozzánemértés csúcsa. (nem mintha az alkotmány valami hibátlan dolog lenne, de az a téma egy külön cikket igényel)

Tehát a politikus nyilván nem a közjó miatt lesz politikussá. Miért lesz azzá? Azt hiszem a választ mindannyan tudjuk. A saját érdekében. Jelenleg az a "trend", hogy nem azért van a kampány, hogy a szavazó tájékoztatva legyen arról, hogy mik a reális lehetőségek a jelen helyzet megoldására, jobbá tételére, hanem vakítás arról, hogy az adott X melyik rublikába is kerüljön. Mely emberek üljenek azokon a bizonyos székeken. A két dolog között pedig óriási szakadék tátong! Nem megoldásokra szavazunk, hanem pártokra, akik ilyen-olyan ígéretekkel próbálják fenntartani a ténylegesen változtatni akarók látszatát. De egy olyan rendszerben, ami alapjaiban véve hibásan működik - ellenőrízhetetlen döntéshozatali folyamattal, olyan döntéshozókkal, akik felelősségre nem vonhatók, sőt mentelmi joguk van - ez mindörökké szükségszerű folyamat lesz. Nyilvánvalóan a cél a székhezjutás, nem pedig a közjó érdekében való cselekvés.

Persze erre mondhatjuk azt, hogy: "Csak az cselekedhet a közjó érdekében, aki székhez jutott!" Nyilván, jogos meglátás. De talán, ha az a szék, nem lenne olyan kényelmes, jól jövedelmező és támadhatatlan, hanem komoly munkával és felelősséggel társulna, akkor vajon nem eredményezné azt, hogy sokkal kevesebb ingyenélő vágyakozzon arra?

Most csak ilyen rövidre futotta. Így nem is köszönök el elkeseredetten, kesereg úgyis eleget a himnusz helyettem.

harmadik nap

Gondolkoztam, mivel is folytassam, végül úgy döntöttem, hogy előzőleg felvetett gondolataimból a "politikus, mint egyén" irányába indulok el.

Azt ugye tudjuk, hogy a politikusok-pártok nagyrésze hazudik vagy legalábbis az igazságot olymértékben ferdíti, hogy az már észbontó. Teszik ezt többféle okból is. Egyrészt azért, hogy magukat jobbnak szinte már-már megváltónak tüntessék fel a többi politikussal-párttal szemben. Másrészt azért, hogy a rájuk szavazó emberek elé egy jobb lét délibábját téve, a szavazatokat a megfelelő helyre tetessék. Harmadrészt - és ez a legfontosabb - pedig azért, mert pontosan tudják: A jelen rendszerben bárki hatalomhoz jut, annak 4 évre be van biztosítva, nemhogy a fényűző megélhetése, hanem a mentelmi joga is. Egy olyan szerephez jutnak hozzá, hogy döntéseket hozhatnak, személyes felelősség nélkül, mindezt úgy, hogy pl. a saját járandóságukat, "fizetésüket" is maguk állapítják meg. Nem kecsegtető egy ilyen "állás"? Ugye, sokunknak az? Talán még "füllenteni" is megéri érte.

Hozzátenném, ha a saját fizetésük megállípítása lenne csak a probléma, akkor foglalkozna vele a fene. De mindenről ők döntenek. Mégpedig úgy, hogy az igazán fontos szakmai kérdésekhez (pl. mennyi legyen a gázártámogatás vagy mennyi legyen a családi pótlék vagy épp a jövedéki adó, kitől vásároljunk vadászgépet, stb.) a legtöbbjük teljesen sötét. Ez így lehet első hallásra kissé erős kijelentésnek tűnik. Ezért tegyünk e kérdésben egy kis kitérőt.

Ha esetleg, valakiben az a gondolat támadna ellenérvként, hogy: "Dehát megkérdezik a döntés előtt a témában járatos szakértőket és csak utána szavaznak". Azoknak csak azt tudom mondani, hogy azok a szakértők, akiket nem az országban lévő adott szakmai csoportok teljes egésze delegál (teszem fel egy ideálisan működő szakszervezet), hanem a politikai elit által választtatnak ki a szakértői szerepre, azok véleménye, meglátásai, javaslatai, mitől lennének szükségképpen és megkérdőjeleztetetlenül helyesek? Ezek a szakértők az adott szakterület elitjéből vannak kiválasztva. A gond csak ezzel az, hogy tudjuk: A szakmai elit nálunk, de a legtöbb országban ugyanígy, abszolúte nem feltétlenül jelent garanciát arra, hogy valóban a legkiválóbb kvalitásokkal rendelkező emberek az adott szakterületen. Baromigyorsan kell eszünkbe jusson, hogy hány magas szakmai kvalitású ember távozott tőlünk külföldre, mert az itteni "szakmai elit" le se tojta az eredményeit. Nos, ebből a hazai "szakmai elitből" kerülnek ki, a mi úgynevezett szakértőink, akik a mi úgynevezett "döntéshozóinknak" a véleményét megpróbálják formálni. Azért tettem idézőjelbe a döntéshozót, mert az előzőekből is látszik, hogy a szavazás csak hiányos ismereteikre hagyatkozott választás, totózás vagy a másik eset, hogy a párt megmondja: ezt a gombot kell nyomni, mert a szakértőkkel megvitattuk a dolgot és az lesz a jó.

Újabb hibára szeretnék rámutatni. Tegyük fel, hogy minden ésszérvvel és logikával ellentétben a szakértők valóban magas kvalitású emberek és javaslataik megvitatásánál valóban az ország és minden lakosának boldogulását tartják elsőként szem előtt. Mégis, aki a döntést meghozza - megnyomja a gombot - az ugyebár nem a szakértő, hanem a politikus. A szavazás név nélküli. A szakértői kört sem ismerjük, amely a kérdésben a javaslatokat tette. Mégis akkor, vajon ki is nyomta meg azt a szavazógombot a valóságban? Ugye? Nem tudjuk, gőzünk sincs. Így marha egyszerű és nyugodt élete van a politikusnak, hiszen döntéseit más, névtelen emberek bevonásával hozza, valamint védi őt a szavazás névtelensége is. A lista, hogy kik, melyik gombot nyomták meg, az ugyan lekérhető, de a döntése mögött álló indok a legritkábban származtatható az adott politikustól, így még akkor sem lehet egyértelmű felelőst megtalálni, ha a gombnyomás mögött álló név ismert. Ugye milyen zseniálisan van kitalálva a rendszer? Egyszerűen a lehetőség sincs meg benne, hogy egy hibás döntés okozóit valaha is felelősségre lehessen vonni!

Ha teszem fel Gizike néni, akinek nemhogy a fizetésébe nincs beleszólása, de lassan már az is meg van szabva neki, hogy hányszor mehet ki wc-re. Gizike néni, aki 3 műszakban dolgozik valami gyárban és a munkája az, hogy gombokat nyomogasson és teszemfel egy egy végiggürizett éjszakai műszakos hét utolsó napján félrenyom egy gombot, akkor ő azonnal felelősségre vonható. Hiszen még az is figyelve van, hogy mikor és mennyi időre hagyja ott a posztját eü. szükséglete miatt. Gizike néni, nemhogy felel a főnökei felé, hogy ne csesszen el semmit, de felel munkatársai felé is, hogy velük se csesszen ki és természetesen felel a családja felé, amely részben vagy egészben az ő fizetéséből él. Nos őt nem támogatja a szakértői gárda, nem névtelenül teszi a dolgát, mindenért felelősségre vonható, pedig ugye a politikusokkal ellentétben sokkal kisebb értékekért felel, sokkal kisebb volumenű kérdésekben hoz döntést.

Jusson eszünkbe, a politikus kivonulhat a parlamentből bármikor gond nélkül. Őt nem ellenőrzi, vagy dádázza meg érte senki. Nem kis értékekért, apróságokért felelnek, hanem egy országért.

Gizike néni vs. politikus. Nem felháborító?

A legszörnyűbb azonban az, hogy szegény Gizike néni, ha esetleg ezt fel is ismeri és nem megy el szavazni, rögtön le van cseszve a többiek által, hogy: "Nem érdekel az ország sorsa? Még szavazni se vagy képes?" Gizike néni meg csak csendesen válaszolhatná: "Én meg nem tudok menni, mert hétvégén túlórázok. Félrenyomtam 1 gombot, gyártottam 100 selejtet, most dolgozom le."

Inkább mennék segíteni Gizike néninek, mint szavazni. Többet ér. Gizike néni megnyerte az én támogatásomat nem kellett hozzá kampányolnia sem. Én rá szavaznék.

kettedik nap

Hmm, folytatni kellene. Kuszára mégsem akarnám ezt az egész írást, de annyi mindenről szeretnék írni, hogy nehéz szelektálni a gondolatokat. Átolvasom az első bejegyzést, aztán jövök......................na itt is vagyok. Előzőleg arról írtam, hogy 3 opció. 3 féle lehetőség. Illetve arról, hogy egyik sem üdvözítő megoldás. No akkor lássuk a miértet.

Adott egy embercsoport, egy ország lakosai, akik szeretnék, ha olyan emberek irányítanák az életüket, akiket ők arra kijelölnek. Ennek érdekében ugye kitalálták a "választás intézményét". A választáson az dől el, hogy ki-mennyi széket foglalhat el a dunaparti vityillóban. Az a csoport amelynek a legtöbb szék jut, annak a neve: "A kormány". Az a csoport pedig amelyeknek kevesebb, azoknak a neve: "Az ellenzék". Azok, akiknek több szék jutott egy nagyon jelentős problémával kerülhetnek szembe. Mégpedig azzal, hogy ha a székek 50%-ánál kevesebbet birtokolnak, akkor az azt jelenti, hogy a dunaparti vityilló döntésképtelen. Ugyanis jelen helyzetben az ellenzék az az, aki ellentmond a kormánynak. Teljesen mindengy, hogy a kormány épp jót akar vagy épp valami bődületes baromságot talál ki (az utóbbi a gyakoribb), az ellenzék az ellentmond. Tehát döntést csak úgy lehet hozni, ha a kormány többségben van. Így ha nincs meg a többség, akkor koalíció van. Koalíció úgy, hogy a szavazó, aki az X-et odatette nincs róla megkérdezve! Hiszen az X-el csak 1 csoportot lehet kiválasztani, azt nem, hogy koalíció esetén kivel és hogyan és mikét lehet. Mindegy. Ez is természetes lassan mindenkinek. Szerintem pedig egyszerűen röhejes.

Folytassuk azért, ne álljunk meg, a kormány eléri a többséget és valóban kormánnyá válik. Namármost, ha a kormány döntést hozhat a többségéből kifolyólag bármilyen kérdésben, akkor mi szükség az ellenzékre? Valós beleszólásuk van? Nincs! A kormány döntést hoz. Teljesen mindegy, hogy az ellenzék mit akar (emlékezzünk, az ellenzék az emberek által bejuttatott "vezetők" csoportja ugyanúgy, mint a kormány). Tehát a rendszerünk a következőképpen fest: Adott egy választási verseny, amelynek a nyertese a hatalmat gyakorolja. Ellenzékre semmi szükség, hiszen valós beleszólásuk nincs, maximum akkor amikor olyan kérdésekről van szó amihez 2/3-os többség kell, de akkor meg eleve halvaszületett a felvetett kérdés lerendezése.

Boncoljuk ezt a kérdést más szemszögből. Adott az ember aki ezért vagy azért X-et tesz a szavazólapra. Mi is az ő kívánsága? Az, hogy az általa X-elt párt, képviselő valósan és tevőlegesen beleszólhasson az ország életének alakulásába, feltéve, hogy mások is szavaztak rá, hogy elég X-et kap ahhoz, hogy székhez jusson a dunaparti vityillóban. Fontos kérdés: Az, aki a dunaparton székhez jut, az egészen biztosan és valósan beleszólhat? Nem! Hiszen ez maximum ellenzéki szerepet garantál neki, melynek valós beleszólása nincs. Groteszk dolog az egész, de ez van.

No eddig felületeiben írtam az egész rendszer hibáiról. Mert ez csak a felszín, a valós probléma nem itt bújik meg. Mit is takar a dunaparti vityilló? Olyan emberek csoportját, akik a köz és egyéb lobbipénzeken megnyert kampányuk által, a megfelelő székszámhoz jutva, mindenféle személyes felelősség nélkül irányítják többmillió ember sorsát. Én, ha hibázok akkor annak megiszom a levét. Gyanítom legtöbbünk, aki valós, produktív munkát végez, ugyanígy van ezzel. No ezek, akik az X-ek miatt bekerülnek a körbe, nos ők ha hibáznak, rossz döntést hoznak, nemhogy felelősségvonásra sem kerülnek, hanem sokszor az egész ügyet titkosítják, stb. Lehet csak én vagyok a hülye, de csak engem zavar ez? Az aki néhányezer forintért felelős - teszemfel hotdogárus - az, ha hibázik, pellengérre állítható, megbüntethető. Az aki millók sorsáról dönt és milliárdokkal dobálózik, az valójában mindig névtelen. Ki követte el az adott tettet? Kinek a számlájára írható az, hogy itt tartunk. Név illetve nevek nincsenek mögötte. Nem furcsa? Azok akik a legmeghatározóbb döntéseket hozzák meg, úgy teszik, hogy személyesen a döntéseikért nem felelnek, illetve később sem állíttathatnak pellengérre emiatt. Maximum némi ócsárlást kapnak....... kibírják.

Összefoglalva: Minden politikust a választók jutattnak a parlamentbe azon célból, hogy munkálkodjanak az ország jobbításán, szebbítésén, de ezek közül a rendszerből kifolyólag, valósan csak a kormány vehet részt tevőlegesen a "munkában", a többiek maximum csak hőböröghetnek és forralhatják az emberek agyvizét. Mindezt azért, hogy legközelebb ők lehessenek a kormány. Nem azért, hogy bárkinek is jobb legyen, nem azért, hogy az országnak jobb legyen, hanem azért, hogy legközelebb ők legyenek a kormány!

Ugye nem baj, ha nem megyek el szavazni?

egyedik nap

Nem tudom, hogyan szoktak blogot elkezdeni, igazából nem is érdekel. Az sem érdekel, hogy egyesek abba fognak belekötni, hogy a bejegyzés címe: "egyedik nap". Aki ebbe akar belekötni, vagy esetleg egyéb helyesírási, vagy fogalmazási hibába, az elmehet a fenébe. Miért? Csak! Kivédeni a fórumtrollokat ezzel nem tudom, sajnos, dehát evvan.....

Szóval kissé meg vagyok rökönyödve, mégpedig azon, hogy az emberek miért fogadják el azt, amit eléjük tesznek. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: Miért fogadják el, hogy csak A és B menü van és azon kívül mást nem lehet választani? Miért nem akarnak maguk főzni? Talán esetleg.... jobban is sikerülhetne. Igaz, lehet rosszabbul is. De kérdem: Lehet ennél rosszab? Lehet a mostani helyzetünknél rosszabb is? Hááát... igencsak kevéske az esélye.

Politika. Csodás szó. Gyanítom a mai média műsorában az egyik leggyakoribb szó. Olyan szó, amit mindenki mondogat. Politika, politizálni, politikus stb. Idézet: "A politika kifejezés az ókori görög városállamok (poliszok) nevéből ered. A politika szó eredeti jelentése közélet, ebben az értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, politizál. A politika a csoporton belüli döntéshozási folyamat."

Tehát ezt jelenti a szó. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy "döntéshozatali folyamat". Ezt, ma mindenki ekvivalensnek tekini azzal, hogy az ismerősei körében anyázik pár szót a jelenlegi kormányról vagy az ellenzékről, enyhébb szívinfarktust kap 1-1 országgyűlési közvetítéstől vagy épp elalszik tőle. Négy évente tesz 1 X-et egy cetlire, ahol olyan emberek nevei állnak akikről halvány gőze sincs. És ennyi! Ez manapság teljesen elfogadott dolog. Teljesen elfogadott dolog az, hogy a demokrácia=Négyévente X-elünk-et -el. Namármost vagy az én gondolataimban jelent mást a demokrácia vagy az emberek fejében sikerült ennek a szónak a jelentését a végletekig átformálni.

Karikírozva magamról, folyamatábra: (csak hogy ne vegye minden hülye magára, az okosak nem veszik)
Elmegyek szavazni:
1. opció: szavazok arra aki volt
2. opció: szavazok arra aki az előző előtt volt
3. opció: szavazok arra aki még eddig sosem volt

Mit is válasszak? Pompás lehetőségek. Szavazzak arra, aki lekurvázott? Vagy esetleg arra, aki fűt-fát ígér, csak hogy visszajuthasson? Vagy épp szavazzak arra, aki épp most akar az én hozzájárulásommal a tűz közelébe jutni? Fogós kérdés! Talán meg kellene határozni nekem melyik is a jó elsőkörön. Ássunk a dolgok mélyére. A felületét karcolgatni barominagy divat manapság. Sőt! A dolgok mélyére ásni annyira nem nagy divat, hogy pl választási kampány közepette egyik párt sem mer olyat mondani hogy: "megszüntetjük a parlamentet" vagy "bezárjuk a nemzeti bankot". Tudom. Ez így első hallásra erős. Sőt, talán sokadikra is. Talán ilyen "propaganda" vagy épp tett, nem is lenne helyes. De valóban, tegyük fel a kérdést: Hallottunk mi valóban radikális és ésszerű dolgot egy párttól is? Hallottunk mi mást azon kívűl, hogy: nyugdíjkorhatár, minimálbér, luxusadó, gázártámogatás és egyéb parasztvakító f*szságok? Mondott már valaha párt olyat, hogy: "Igen, mi azokat akarjuk szolgálni, akikből élünk?", "Azoknak akarjuk az országot irányítani, akik dolgoznak érte?" netán: "Aki nem dolgozik, az ne szavazzon?". Nem. Persze, hogy nem, hiszen politikai öngyilkosság lenne a jelen rendszerben egy ilyan program. Hiszen, a szavazók legtöbbje nem dolgozik. Így a szavazóbázis többségét is ők alkotják. Eléggé egyszerű a megállapítás: A jelen helyzetbe a kormányon lévőket azok juttatják, akik 1 szalmaszálat sem tesznek keresztbe.

Szóval visszakanyarodva a kérdéshez:

1. válasz...hááát nem az igazi, most nem jó....
2. válasz.... hááát sokkal jobb 4-8-12 éve se volt....
3. válasz... az ezelőttiek is így kezdték, hogy reformokat akarnak, és mi lett? Semmi.



Ígérgetések mennek, a társadalom minden csoportját megcélozva, mégpedig úgy, hogy a legnagyobb kínjukon enyhítendő. A végén meg mégis mindenkinek egyaránt sz*r.

Egyik legjobb példa a nyugdíjasok. Hozzátenném sietve, hogy nem vagyok sem nyugdíjas ellenes, sem nyugdíj ellenes. Aki az életét tisztesen végigdolgozta, az megérdemli mind az erkölcsi, mind az anyagi elismerést. Hiszen az ő munkájuk miatt van az, ami még van (és még nem lopták el). Mégis. A nyugdíjasok, mint egy olyan csoport, akik már szinte kizárólag a dolgozókból élnek, megvezettetnek a kampányok által. Nyugdíjhorhatár, nyugdíjemelés tizennyolcadik havi nyugdíj. Kérdem: Miből? Sőt, kérdem: Melyik X-től a szavazólapon várják a megváltást? Továbbmegyek: Nem fordul meg a fejükben, hogy bárhová is teszik az X-et, mindenképp olyan párt mellé állnak, amelynek szavazóbázisának legtöbbjét azok adják, akik nem dolgoznak és soha nem is dolgoztak? Nem, nem fordul meg. Miért is fordulna? Hisz ebből a helyzetből nincs kiút, ez egy ördögi kör. Amelyik párt a dolgozókat akarja támogatni, annak nem lesz elég szavazóbázisa, amelyik nem a dolgozókat támogatja, pedig nem ér el haladást semmiképp, hiszen csak a jelenlegi rendszert konzerválja négy évre.

Lehet ebből kiút? Nem tudom. Mindenesetre mára elég volt....