tizenkettedik nap

A vagyon áramlása.

Így éjféltájban az ágy felé kéne venni az irányt már, de valahogy nincs kedvem, nem tudok aludni. Hogy az időt eltöltsem, írok pár sort az előbbiekhez.

Mindannyian tudjuk, hogy minden ami valós haszonként jelenik meg életünkben, legyen az tárgyi vagy nem tárgyi haszon, mindenképp valamiféle munkát feltételez. A kenyér a pék munkájának eredménye, a közbiztonság a rendőr munkájának és így tovább. Nyugodtan kijelenthetünk egyvalamit: semmi sincs ingyen. Ezt én átfogalmaznám: semmi sincs munka nélkül.

Mégis a világunk megengedi az olyan emberek létezését, akik a semmiből keresik a pénzüket. Elindulhatunk egy bankártól, aki kamatot szed vagy egy olyan valakitől, aki ingatlannal rendelkezik és azt bérbe adva keres pénzt. A két eset között valójában semmiféle különbség nincs. Hogy ezt lássuk, vizsgáljuk meg mindkét esetet részleteiben.

A bankár:
Adott mondjuk 1 millió forint, amit ő hitelként odaad egy autó megvásárlására. A hitelt felvevő a munkájából kifolyólag fizetést kap. Ebből a fizetésből - munkájának ellenértékéből -, részletekben fizeti vissza a felvett összeget és ezen felül a kamatot. Tehát a bankár pénzt (vagyont) keres úgy, hogy ő valójában semmiféle tevőleges munkát nem végez. Ez a "levegőből" megkeresett vagyon nem más, mint a kamat. A hitelt felvevő végzi el a munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a kamatot fedező pénzösszeg előálljon. Tehát a kamat, mint többlet vagyon, ami a bankár zsebében megjelenik, valójában nem a levegőből kerül oda. Ezen összeg mögött a hitelt felvevő fizetése (munkájának ellenértéke) áll.

Az ingatlantulajdonos:
Rendelkezik egy lakással, azt bérbe adja. A bérlő a munkájából a bérleti díjat megfizeti. A bérleti díjról általánosságban elmondható, hogy 3 részből tevődik össze. Első rész: az az összeg, amely fedezi a lakás állapotmegőrzésének költségeit (időközi festések, szerelőmunkák stb.) Második rész: a rezsi (ezt nem kell magyarázni). A harmadik rész pedig a haszon (ez jelenti a tulajdonképpeni kamatot). A haszon az a része a bérleti díjnak, ami mögött nincs valós ellenérték. A bérbeadó azt tisztán a zsebre rakhatja. (Tekintsünk el attól az esettől, hogy a tulajdonos csak azért adja ki a lakást, hogy állagát megóvhassa a befolyt összegből. Létezik ilyen eset, de nem általános.) Az ingatlantulajdonos, hasonlóan a bankárhoz, látható, hogy semmiféle tevőleges munkát nem végez, vagyona mégis gyarapodik. Hasonlóképp szerez vagyont, mint a bankár: más állítja elő helyette.

Látható tisztán mindkét esetben, hogy a tényleges ellenértéknél nagyobb összeg vándorol vissza a kiindulási pontra. A bankárnál ez könnyen megfigyelhető: a kamat az az összeg, amennyivel több lesz a vagyona, mint a tranzakció előtt. A kamat az az összeg, ami átvándorol a hitelt felvevőtől a bankárhoz. A második esetben a "haszon"-ként említett rész az, ami már nem képezi a tényleges ellenértékét a bérleménynek és valóságos vagyonként csapódik le az ingatlantulajdonosnál. Tehát kijelenthető, hogy a hitelt felvevő illetve a lakást bérlő ember a valós ellenértéket és még egy bizonyos összeget ezen felül(!) kifizet. Tehát a vagyona úgy áramlott át a másik zsebébe, hogy ellenérték nem volt mögötte. Mi teszi lehetővé ezeket a helyzeteket? Az, hogy a bankár, illetve az ingatlantulajdonos birtokában van egy bizonyos vagyonnak (előbbinél 1millió forint utóbbinál egy lakás) a hitelt felvevő, illetve bérlő pedig ennek a vagyonnak a híjján van.

A hitelt felvevő ember azért vesz fel hitelt, mert nincs pénze. A bérlő azért bérel lakást, mert nincs sajátja. Tehát a puszta anyagi előnye a bankárnak, valamint az ingatlantulajdonosnak teszi lehetővé azt, hogy a hitelt felvevő illetve a bérlő vagyonának – munkájának - fizetésének egy részét „ellopják”.

Társadalmunk ezt megengedi, természetesnek tartja. Természetes az a mai világban, hogy ha valaki vagyonnal rendelkezik, az abból a későbbiekben már mindenféle valós munka nélkül hasznot húzhasson más emberek munkájának kárára.

Nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezekben az esetekben a dolgozó ember munkája fedezi a másik fél vagyonának gyarapodását is. Önmagában nézve ezeket a helyzeteket, még talán az is felmerülhet bennünk, hogy elfogadjuk, legyintsünk egyet, hogy: „hát ez van”. Csak a gond ott kezdődik, hogy ezek a folyamatok bajaink jórészének okozói.

Ha megengedjük azt, hogy pusztán a már meglévő anyagi előny miatt, még több előnyre lehessen szert tenni mások rovására, akkor lényegében áldásunkat adjuk arra, hogy a vagyonnal rendelkező réteg pusztán azért, mert neki van vagyona, még több vagyont kebelezhessen be. Mégpedig úgy, hogy a vagyonuk gyarapodása mögött mások munkája áll.

Egyszerűen fogalmazva: Ha ezt elfogadhatónak tartjuk, lényegében azt mondjuk: Igen, a vagyonos ember jogosan élhet a nyakunkon úgy, hogy nem dolgozik!

Szidjuk a munkanélkülit, a koldust, de közben áldásunkat adjuk arra, hogy akinek van vagyona, annak ne kelljen dolgozni. Nem groteszk ez kicsit?

A vagyon nem a semmiből keletkezik, hanem munkából. A Te munkádból!

Ez a rendszer, amit demokráciának csúfolnak, ezt teszi lehetővé, erre adja áldását.

Ebben a rendszerben élünk és megyünk nemsokára a szavazóurnák elé. Egy a baj. A fenti gondolatokban kifejtett igazságtalanság ellen egyik párt sem akar tenni.

tizenegyedik nap

A munka értéke.

Az előző cikkben írtam minimálbérről. A korábbiakban a pénzről, illetve a mai világban megbúvó, korántsem jó irányba mutató jelenségekről, mint pl.: a fogyasztás ciklikusságának fenntartásáról, a semmilyen hazugságtól vissza nem riadó népbutításról, a technológia szándékos visszafogásáról, banki kizsákmányolásról. Mindezen a dolgok mellé ugyanarra a polcra, de legelső helyre szeretném tenni ezt a cikket. Ez a polc nem tartalmaz mást, mint korunk alapproblémájának tüneteit. Mert ezek a felsorolt dolgok csak tünetek, nem egyebek. A későbbiekben világossá fog válni reményeim szerint az alaprobléma maga is, anélkül, hogy külön cikket kellene róla írni. No, akkor kezdjük!

Azt mindenki tudja, hogy világunkban minden munkakör (hagyományos értelemben vett munkahelyen), pénz által "jutalmazott". Egyszerűen fogalmazva: minden munka után fizetés jár. Tudjuk azt is, hogy az, hogy egy ember mennyit dolgozzon, nagy általánosságban véve heti 5 napban és napi 8 órában van meghatározva. Ettől természetesen lehetnek eltérések, sokféle okból kifolyólag, de ettől most tekintsünk el, mert a következő levezetést nem befolyásolja. Tehát vegyünk alapnak egy általános 5/8-as munkahetet. Tudjuk azt is, hogy nem mindegy, hogy ez alatt a 8 óra alatt milyen munkát végzünk. Több fizetés jár azért, ha teszemfel egy bankban menedzseri posztot töltünk be 8 órában, mintha segédmunkásként maltert tologatunk. Nem mindegy, hogy abban az adott munkaidőben orvosként praktizálunk, vagy épp traktort vezetünk, mert különböző mértékű "jutalom", különböző mértékű fizetések járnak érte.
Ezt ugye minden embernek nyilvánvaló, csak a gond ott kezdődik, hogy szinte minden embernek ez természetes is.

Mivel a különböző foglalkozások között jelentős különbségek vannak anyagi szempotból, így a motiváló ok ezen munkaterületek betöltésére nem az elhivatottság, hanem a pénz lesz. A jobban jövedelmező szakmák felé egyértelműen több ember fog kacsingatni. Vajon mindegyikük olyan valaki lesz, aki elhivatottságot érez az adott szakma iránt vagy a pénz lesz a mozgatórugó? Beláthatjuk, hogy a mai világban, ahol szándékosan versenyre kényszerítik egymással az embereket a megélhetésért a pénz válik mozgatórugóvá. Az ok, hogy valaki pl. tőzsdeügynök legyen nem az, hogy ő arra hivatott vagy úgy érzi arra született, hanem az, hogy pénzt keressen, hiszen az a "szakma" jövedelmezőbb.

Mivel a jól jövedelmező állások betöltése kecsegtető, ez több dolgot is eredményez. Egyrészt az ilyen munkakörök betöltése elé egyre nehezebb feltételeket állítanak: drága iskolák, hosszas tanulmányok. Másrészt, az előzőekből kifolyólag ezeket a szakmákat azoknak teszik elérhetővé, akik egyébként is jó módban élnek. Ezt meg is figyelhetjük magunk körül. Bankár vagy jogász családból ritkán kerül ki kőműves és ez fordítva sem jellemző. Kivételek vannak, de ritkán. Ez egész egyszerűen amiatt van, mert egy jogi vagy közgazdasági iskola drágább és hosszabb időn keresztül tart, mint pl. egy szakmunkás iskolája. Egy szegényebb sorban élő ember ritkán bírja fizetni az egyetemet a gyermekének és ezen vajmi keveset segít egy esetleges tanulmányi ösztöndíj vagy szociális támogatás.

A kör a szakmák megszerzésére így jórészt zárt marad. A suszter marad a kaptafánál. De nem azért, mert csak ahhoz volna tehetsége, hanem mert másra nincs lehetősége, pénze.

Tehát láthatjuk, hogy a munkahelyek jövedelmezőségi szempontból való rétegződése az oktatásba azonnal beleszól. Ez már önnmagában sem tekinthető pozitív dolognak, de van ennek a rétegződésnek egy másik, sokkalta rosszabb vetülete is. Mégpedig az, hogy az egyes szakmákban a posztok, munkakörök betöltésére a legritkább esetben kerül arra valóban alkalmas ember. Ezt a saját bőrünkön tapasztaljuk, ha pl.: orvoshoz megyünk és hálapénzt várnak el tőlünk. Az orvosok jórésze például a hálapénz (viszonylag nagy jövedelem) miatt lesz orvossá, korántsem azért, mert ő segíteni akarna mások baján. De ez a legtöbb jól jövedelmező "munkakörben" így van. Minél többet jövedelmez egy munkakör, annál kevésbé valószínű, hogy egy olyan ember tölti be, aki valóban arra hivatott. Egész egyszerűen azért, mert egyrészt a munkakör betöltéséhez szükséges iskolákat nem tudja mindenki kifizetni, másrészt az ilyen állások betöltése azoktól függ akik már ott vannak. Ők pedig nem szeretik az "idegeneket".

Úgy látom sikerült eléggé belebonyolódnom ebbe az osztálymicsodába..., de azt hiszem szükséges volt, hogy egyértelműen és világosan látható legyen, hogy alapvető probléma a rendszerünkben az, hogy a fizetések főként a betöltött munkakör milyenségétől függenek, nem pedig az adott munkakörben betöltött egyéni teljesítménytől. Egyszerű példa: egy varrónő dupláját is megvarrhatja a normának, de mégsem fog annyit keresni, mint egy orvos vagy mérnök, pedig velük ellentétben a belét is kidolgozza szegény.

Addig amíg a társadalmunk a betöltött munkakörök szerint jutalmaz (egy bankár 8 órája többet ér, mint egy varrónőé) és nem a munkakörön belüli teljesítményt jutalmazza, addig ez a társadalmi rétegződés (elszegényedés, milliomos családok) egy ördögi kör marad, amelyből kiút nincs.

No megyek, még van egy órányi melóm amiért leesik néhányszáz, esteleg akár egyezer forint. Kicsit bosszant, hogy más egy tollvonással milliókat keres. Téged nem?

tizedik nap

A minimálbér.

Újra itt, rég írtam.... sajna melózni kellett sokat, mert akadt némi fizetnivalóm a szokásoson felül. Motivált a pénz... mondhatnánk. Vagy mégsem? A puszta megélhetés? Inkább.

Szóval a minimálbér. Nem is tudom, milyen irányból kellene nekiugrani a témának. Hiszen a pénz annyi mindent irányít közvetetten vagy közvetve körülöttünk. Az élet szinte minden területén központi szerepe van. Ezért hatása van arra is, hogy mennyi legyen a minimálbér. Így a téma boncolgatását kicsit távolabbról kezdem el.

Amikor valós értékekről beszélünk, akkor általában nem a pénzt hozzuk fel elsőként példának, sőt józan ember fel sem hozza. Mi az oka annak, hogy ekkora szerepet kap mégis a pénz? Miért hajszoljuk nap mint nap, ha valós értékként nem tekintünk rá?

Nehéz megfogalmazni ezt, már csak azért is, mert mindegyikünk abban a szellemiségben nevelődött, hogy a pénz fontos. Több cikken keresztül szeretném ezt a témát taglalni, most a minimálbér fogalma felől szeretném megközelíteni.

Nézzük az alapgondolatot az egyén szemszögéből. Vajon motiváló erő a pénz az egyénnek?

Adott két szélsőséges eset:
Elsőként kezdjük egy olyan emberrel, akinek nagyon sok pénze van. Motiváló erő neki a pénz? Ha abból a szemszögből nézzük, hogy a pénz útján teremti meg saját maga számára a jólétet (magas életszínvonal), akkor egyértelműen kimondhatjuk, hogy: igen, a pénz motiváló számára. Azt teszi, amivel pénzhez jut. A cselekedeteinek ez az indítéka.

A másik oldalon nézzünk meg egy olyan embert, akinek kevés a pénze. Az, hogy neki szintén szüksége van a pénzre ahhoz, hogy a saját életszínvonalát fenntartsa, nem kétséges. Motiváló vajon a pénz ennek az embernek? Valószínűleg neki is az. Ő is azt teszi, aminek a folyományaként pénzhez jut. Bejár a munkahelyére, ha kell túlórázik stb.

Tételezzük fel, hogy a példában említett gazdag ember a tulajdonos, a másik ember pedig az alkalmazásában áll.

Mi is a motiváló ok a munkájuk végzésére? Azt mondtuk, hogy a pénz. Tudjuk, hogy a munkáltató célja, hogy a lehető legtöbb elvégzett munkáért a lehető legkevesebbet fizesse ki az alkalmazottnak, hiszen így több marad neki. Valamint azt is tudjuk, hogy a dolgozónak a célja, hogy a lehető legkevesebb munkáért a lehető legnagyobb fizetést kapja. Nem mondom, nagyon ritkán léteznek olyan helyzetek, ahol ez nem így működik, de az manapság már csak a tündérmese kategóriába sorolható. Ebből az alapgondolatból kiindulva látható, hogy sem a munkaadó, sem a munkás nem arra törekszik, hogy adott munka után a fizetés állandó maradjon. Úgymond mindkét fél próbálja a saját érdekei szerint torzítani az elvégzett munka pénzbeli értékét. Ebből egy igen egyszerű következtetést vonhatunk le. Mégpedig azt, hogy az elvégzett munka és annak a pénzbeli értéke nemhogy nem arányos sohasem, de egyik fél sem törekszik arra, hogy azzá váljon, hiszen az érdekük nem ez.

E két személy ellentétében ugye tudjuk, hogy a munkaadó van helyzeti előnyben. Hiszen míg munkaerőből általában túlkínálat van, munkahelyből hiány. Így lényegében a munkaadó határozza meg, hogy 1 munkaóra mennyit is ér. Az esetek többségében a munkaadó annyira leszorítaná a kifizetett bért, hogy az a munkásnak még a megélhetésére sem lenne elég. Többek között ezért találták ki a "minimálbér" fogalmát. Igaz, nálunk a minimálbér nem azt jelenti, amit jelentenie kellene. Véleményem szerint a minimálbér jelentése: A munkáért adandó minimum bér. De manapság tudjuk, hogy ez a fogalom nem ezt jelenti. A minimálbér úgy van megállapítva, hogy arra elég legyen, hogy éhen ne haljon a munkás. Tehát a létminimumot fedezze. Pedig a 2 dolog között óriási szakadék tátong! A minimális életszínvonal tartásához szükséges szintre állt be a munkáért kifizetett minimum bér. Ugye groteszk?

A fenti gondolatokat összegezve: A munkaadó célja, hogy a lehető legkisebb bért fizesse ki, mert a munkaterületek legtöbbjén helyzeti előnyben van: túlkínálat van munkaerőből. Mivel ez azt eredményezi, hogy lehetőség szerint a lehető legtöbb ember fizetése minimálbérig süllyed, így tisztán látható, hogy a minimálbér összegének kitalálóinak az a célja (a honatyáknak), hogy meghatározzák, milyen életszínvonalon éljen a dolgozók többsége. Hiába mondanak mást a politikusok, a minimálbér összegének megállapítása a fentiekből kifolyólag ezt eredményezni.

A témához szorosan kapcsolódik, a "segély" fogalma is. Mi is az a segély? A segély nem más, mint anyagi segítség azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem dolgoznak így nincs jövedelmük, mert ugye éhhalálra nem ítélhetünk senkit. Mekkora ennek a segélynek az összege? Általában akkora, hogy egy minimális életszínvonalat fenntarthasson az illető, illetve általában sokszor még arra sem elég. Mindenesetre látható, hogy a minimálbér és a segélyek összege alig tér el egymástól.
Így természetesen egy nem dolgozó, munkanélküli embernek a munkahely egyátalán nem válik kecsegtető céllá. Miért? Azért, mert a létminimumot jelenti a munkahelyek többsége is vagy csak alig valamivel többet.

Megoldás lenne, ha a minimálbért mondjuk a duplájára emelnénk? Abból a szempontból mindenképp jó lenne, hogy a segélyek és a munka közötti picinyke különbség sokkal nagyobbra nőne és ösztönzőleg hatna a jelenlegi nem dolgozókra, hogy megpróbáljanak munkához jutni. A probléma ezzel a dologgal annyi, hogy a minimálbér megemelésétől több munkahely nem teremtődik. Így a munkaerő túlkínálaton mit sem változtat. Sőt bizonyos munkaadókra a minimálbér megemelése olyan terhet ró, hogy kénytelenek bezárni.

Tekintsünk most két különböző munkaadót:

1. munkaadó: olyan üzem tulajdonosa, ahol robotok, automaták sora végzi a munkák zömét, emberi erőre alig van szüksége, alkalmazottja kevés van.

2. munkaadó: olyan üzem tulajdonosa, ahol nincs ilyen infrastruktúra és az emberi erőre nagyobb szükség van. Sok alkalmazottat foglalkoztat.

Emeljük a duplájára a minimálbért és nézzük meg, milyen hatása van ennek az emelésnek a 2 gyártulajdonosra. Az első munkaadót, mivel a profitjának kis hányadát teremti meg az emberi munka, kevéssé érinti, mint a másikat, amelynek több alkalmazottja van. Tehát a minimálbér emelésével főként azokra a munkaadókra rakunk terhet, akik sok alkalmazottat foglalkoztatnak. Így valószínűsíthetően az a tulajdonos rokkan bele ebbe, amelyik több alkalmazottat foglalkoztat. Ergo, a minimálbér emelésével pont azok ellen a munkaadók ellen intézünk támadást, akik a jelenlegi munkahelyek zömét fenntartják. Tegyük fel a kérdést: Jó a minimálbér emelése? Ebből a szempontból nyilvánvalóan nem.

Láthatjuk, hogy a minimálbér emelésének rossz hatásai is vannak. Éppannyira káros az emelése, mint amennyire jótékony. Összevetve mindent, a minimálbér megváltoztatása önnmagában nem eredményez pozitív hatást a dolgozók összességére nézve. Akinek munkája van, az persze jól jár vele, de nő a munkanélküliség is, a fenti okokból következően.

Érdekes megfigyelni másrészt azt is, hogy a politikusok ezeket a nyilvánvaló összefüggéseket nem taglalják, pedig véleményem szerint, ha végiggondolja az ember ezek a dolgok a napnál is világosabbak. Mégis, sok emberben nem tudatosul az, hogy az a politikus, aki a minimálbér emelésével dobálózik, valójában egy rossz megoldást javasol a fő gondokra, mint pl. elszegényedés, nincstelenség, stb. Mert összességében pozitív hatása nincs.

Ezt Te és Én is érezzük a bőrünkön. Hiszen kaptunk mi már minimálbéremelést. Neked jobb lett tőle? Jobban élsz? Mert én nem...