tizenharmadik nap

Pénzre váltott élet.

Nagyon rég írtam már, de azt hiszem ideje folytatni. Azt már az előző írásokban kifejtettem, hogy a vagyon nem vész el sohasem, csak átvándorol egyik kézből a másikba. Nem tértem ki viszont egy elborzasztó dologra, ami fölött elsiklik szinte mindenki.
Az emberi élet, ugye azt mondjuk, hogy értékes. Értékes? Bahh…ekkora marhaságot még mondani is. Épp annyira érték, mint a munka becsülete. Mert ugye: küzdünk a munka becsületének megőrzése miatt? Küzdünk.

Nos ekkora álszenteket, amilyenek mi vagyunk, még a föld nem hordott a hátán. Mi itt küzdünk a munka becsületéért, amikor a mobiltelefonunkat 3 szem rizsért állítják elő, erősen gyaníthatóan gyerekmunka igénybevételével. Küzdünk a munka becsületéért, miközben tudjuk, hogy a ruházati cikkeink zömét olyan asszonyok állítják elő, akiknek a családja nyomorog. Küzdünk a munka becsületéért, miközben máshol éhbérért állítják elő azokat az árukat, amiket a szupermarketek polcairól leveszünk. Küzdünk az orvosok becsületéért, miközben tudjuk, ha valakinek nincs pénze, akár meg is halhat a műtőasztalon vagy épp, ha szülőszobában van, vajúdhat órákig anélkül, hogy ránéznének. Leszarják az orvosok (tisztelet a nagyon ritka kivételnek). Tudjuk, hogy a politikusok a hatalom és a pénz miatt lesznek politikussá, mégis elmegyünk szavazni. Jó és kényelmes a rendszerünk addig, míg találunk olyat, aki nálunk is rosszabbul él. Ugye? Aztán meglátunk a TV-ben egy őrjöngő tömeget, akik törnek-zúznak és szinte undorral tekintünk rájuk. Pedig magunkon látjuk, tudjuk: Az ember az egy olyan állat, amely végletekig türelmes, kordában tartható, de egyszer elszakadhat a cérna. Kérem, bármelyikünk fejében megfordul az, hogy a látott őrjöngő tömegnél épp a cérna elszakadását látjuk? Nem, ők csak egy csőcselék, rendbontók, akiknek ez a rendszer nem tetszik.

Mindezek után másnap a tükörbe nézünk és gond nélkül folytatjuk az álszent életünket.